A napokban elhatároztuk, hogy készítünk egy mini bemutatkozó sorozatot magunkról a tagokról, amellyel célunk, hogy négy kérdésben bemutassuk tagjaink sporthoz fűződő viszonyát és ezáltal jobban megismerjük egymást és motivációt nyújtsunk azoknak akik most készülnek arra, hogy felálljanak a fotelből és tegyenek saját magukért az egészségükért.
1/ Hogyan vált a sport az életed részévé?
6 évesen kezdtem el úszni tanulni, és amikor a KSI-ből öttusázók jöttek toborozni az uszodába, akiktől egész nap „kovbojosat” és „dartanyanosat” játszó fiúként megtudtam, hogy létezik olyan sport, ahol lövöldözni, lovagolni és vívni lehet, akkor nem volt kérdés a váltás. A toborzók azt nem mondták, hogy pisztolyt csak 13 évesen vehetünk a kezünkbe, a pást és lovarda közelébe meg még később engednek csak minket, így a vadromantika helyett 6-7 évnyi kőkemény úszás és futás képében kaptam leckét a célok hosszú kitartás általi eléréséből. Aztán amikorra a gyerekkori szerelem beteljesedni látszott, addigra kamasz fiúként már másfajta szerelem kezdett érdekelni, és akkoriban a lányok még nem öttusáztak. Öttusázó karrieremnek az érettségi és egyetemi felvételi közeledése vetett végleg véget; választani kellett a heti 17-18 edzés és a továbbtanulás között. Az egyetemi éveket követő pályakezdés és családalapítás ideje alatt a sport szép lassan és észrevétlenül teljesen kikopott az életemből, és különböző multinacionális cégek vezető beosztásaiban huszonsok kiló felesleget összeszedve eljutottam oda, hogy már a céges autóba be- és kiszállás illetve az emeletekre liftezés is megerőltető fizikai tevékenységet jelentett. Ekkor, tulajdonképpen orvosi javaslatra kezdtem újra sportolni, amikor egy meglehetősen kiábrándító vizsgálati eredmény után kilátásba lett helyezve, hogy „menedzseri” életmódot folytatva igen jó esélyeim vannak még a 40 betöltése előtt egy szívinfarktusra. Szerencsés egybeesés, hogy megismerkedtem Kocsis Árpáddal, aki aggályaimat, miszerint 30 fölött már késő egy maraton lefutásáról álmodozni, olyannyira röviden és hatásosan oszlatta el, hogy még abban az évben (2001) – persze sok kiló leadását és némi felkészülést követően – teljesítettem az elsőt. Ugyancsak ő ajánlott be az akkor induló Spuri SC-hez, ahol Judy és Kindl Gábor sok szeretettel és hasonló határozottsággal oszlatták el az IronMan-nel kapcsolatos kételyeimet; szakszerű és odaadó felkészítésükkel és segítségükkel 2002-ben először értem célba a nagyatádi IronMan versenyen. Az első teljesítést azóta követte még további hét, és a „szent őrület” kisebb kitérőkkel azóta is tart.
2/ Mit nyújt neked a sport?
Klasszikus idézettel válaszolva: a sport megtanít becsületesen küzdve győzni és megtanít emelt fővel veszíteni. A sport mindenre megtanít.
3/ Van-e konkrét célod, ha igen mi az?
Rövid távon szeretnék az idei nagyatádi eredményhirdetésen – legalább – egy sorral előrébb ülni, mint tavaly. Mivel idén én vagyok a legfiatalabb az 50 feletti korcsoportban, ezért nagyon jó lenne valami emlékezetes eredményt elérni. Aztán ősszel a SPAR maratonon tovább szeretném faragni a tavaly elért egyéni csúcsot. Aztán, ha ezek mind sikerültek, akkor esetleg meg lehet nézni, hogy milyen messze van az a hawaii kvalifikációs szint. Aztán…
4/ Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?
Említhetném a tavaly – 49 évesen – elért egyéni csúcsdöntéseket mind IM-n, mind maratonon, de igazából mégis arra vagyok legbüszkébb, amikor nagyobbik fiammal, Norberttel együtt lettünk IronManek 2012-ben vagy, hogy a család minden tagja – Gábor fiam és feleségem Kriszta is – futott már félmaratont, többször is.
