UTT-65 km
2021. július 3. 6 óra 15 perc, várakozunk a Tisza-tó partján, és indul is a visszaszámlálás. Te jó ég, kezdődik a verseny! Még soha nem futottam ennyit. De egy kicsit ugorjunk vissza az időben.
2021. január 15., látom a kiírást, hogy lehet nevezni a Tiszára. Na ne megint a gátra visszamenni? Hogy én? Dehogy. Tavaly női trióban futottam a gáton, és nagyon kedves emlékekkel távoztam a versenyről, a Csajokkal sikerült megnyernünk a versenyt, gondoltam, szóval itt kell abbahagyni. Na de kanyarodjunk vissza január 15-ére, természetesen indultam a szokásos edzésemre. Hideg volt kint, és ráadásul egyedül mentem ki futni. Mivel korán sötétedett nem mentem túl messzire, így fel-alá futottam a Vízisport utcán, közben zenét hallgattam, és eszembe jutott a tavalyi UTT. Mégis be kellene neveznem a Tiszára, na jó de nincs csapatom se. Nem baj, akkor megyek egyéni távon. Picivel több mint 50 kilométert már futottam, akkor a 65-re is fel tudok készülni. Nagyon hideg volt kint, és vágytam is a jó meleg Tiszára. Végeztem a futással és már neveztem is az egyéni 65 kilométeres távra.
Megkaptam Judytól, az edzőmtől a tervet, hú hát majdnem sokkot kaptam. Ez sokkal keményebb terv volt, mint amire számítottam. De ha már elterveztem, akkor meg is kell tennem mindent, hogy elérjem a célomat. Vasárnaponként hosszú futásaim voltak, 30, 35, 45, volt hogy 50 km. Emlékszem egyik vasárnap -5 fokban indultam futni, Apukám meg bringával kísért, egy igazi hős, több mint 3 órát futottam aznap. Nem számított a hideg, én csak futottam, Apu meg szinte ráfagyva a bringára kísért, hogy meg tudjam valósítani az álmomat. Így telt el a tél, hideg, sötét, eső, szél, de nekünk nem számított semmi sem, csak az előírt tervet teljesítettük hétről-hétre Apuval.
Eljött végre a tavasz, eljött a jó idő, hurrá, azonban a május nagyon esős volt, de mi csak mentünk edzeni Apuval. Az utolsó 6 hét következett, mondtam is Apunak, hogy ezt most nagyon meg kell nyomni, mert nyakamon a verseny, szóval nem leszek mindig beszélgetős tempóban, mert jönnek a résztávok, de le kell nyomni mindegyik edzést, nincs mese.
Zenével futottam a résztávos edzéseket, jaj de utáltam a keddi napokat. Őszintén gyűlöltem azt, hogy megint félig meg fogok halni, ráadásul egyedül résztávozni nem a legkellemesebb dolog, de én csak hajtottam, ahogyan csak bírtam. Kinéztem a közeli bringás úton egy 2 kilométeres szakaszt nulla árnyékkal, amit én csak halálzónának nevezek, szóval tisztára, mint a Tisza. Ezen a szakaszon végeztem a résztávos edzéseket, mert szokni kellett a hőséget.
Ahogy közeledett a verseny, igyekeztem a legnagyobb melegekben kimenni futni. Az utolsó legkeményebb hetem következett. Egyszer elsírtam magam futás közben, egyszerűen kezdtem kimerülni, és félni, hogy fogom teljesíteni a 65 kilométert. Teljes összeomlás, legyen már vége ennek a 15 kilométeres futásnak, egy iszonyat nagy holtpont volt az egész edzés, Apu nem szólt semmit, a bringások is már hajráztak nekem, akik elhaladtam mellettem, szóval nem nézhettem ki valami jól. De ez is meglett. Túléltem. A hét végére még várt rám egy 45 kilométeres táv. Vasárnap kora reggel ébresztő, 4:50-kor, nagyon rosszul aludtam, kimerült vagyok és ideges, hiszen ez volt az utolsó hosszú futásom a verseny előtt. Meglepően jól sikerült, 31 kilométerig voltak futók is mellettem és természetesen Apu végigkísért az utolsó méterig. Ezt a hetet 116 kilométerrel zártam. Ennél többet már nem tudok tenni, az edzéseket kipipáltam, érkezett a nehezebb része a dolognak, a lelki ráhangolódás.
2021. július 1., megérkeztünk a Tiszára a családommal. Aludni már alig tudok, ideges vagyok. Próbálom magamat nyugtatni, hogy meg fogom tudni csinálni. Nem tudok kikapcsolódni, gondolataim már a gáton. Utolsó előtti nap a verseny előtt, reggel szakadt az eső. Judy hívott, biztatott, készített lelkileg a holtpontokra, hogy találjak ki valamit, amivel sikerül majd átlendülnöm. Bevallom őszintén féltem már az egésztől. Az eső továbbra is szakadt, a fenébe is, még az utolsó átmozgató futásom is veszélybe kerülhet, de szerencsére dél körül kisütött a nap, és én már rohantam is. Délután rajtcsomag átvétel, egy kedves ismerősömtől vettem át Anditól a chipet, rajtszámot, pólót, kulacsot. Andi biztatott, én már majdnem sírtam. Majd a hivatalos megnyitó következett. Külön köszöntötték az egyéni indulókat, ami nagyon megható volt.
Eljött az este, feszült vagyok, forgolódok az ágyban. Legalább ötször megnéztem, hogy biztosan állítottam-e reggelre ébresztőt. Verseny reggele, 4 óra 14 perc, magamtól ébredtem, gyorsan készülődtem és persze megfogadtam, hogy soha, de soha többet nem nevezek semmire. Írtak a többiek, akikkel együtt szoktam vasárnaponként futni, hogy már úton vannak a Tisza-tó felé. Összeszedtem mindent, ami szükséges lehet 65 kilométerre. Szerintem ennyi cuccal más gyakorlott ultrafutó 3 napos versenyre indul. Végre megjöttek a barátaim, két futó és két bringás kísérő érkezett meg. Gyors puszi a családnak, és már indultunk is a versenyközpont felé.
Aput hívtam, szegényt jól felébresztettem, mondtam neki, hogy izgulok, de nagyon fogom Őt várni. Apu bringával fog érkezni a Tisza-tóra vonattal, és tervek szerint megkeres majd a gáton.
6 óra 00 perc sótabletta és gél, kicsit borult az idő és 16 fok van. Eddig minden rendben van, és már integetek is Andinak, biztatott és mondta, hogy pár óra múlva találkozunk, várni fog a célban. Beálltam a rajtzónába, várom, hogy induljunk, visszaszámlálás és rajt. Próbálom felvenni a tempómat, ideges vagyok, pulzusom össze-vissza ugrál. A bringás kísérőket kicsit később indítják, a futók után. Jaj csak Orsi, a bringás kísérőm találjon meg. A biztonság kedvéért van nálam minden, só, gél, soft pohár. Zenét hallgatok és szépen haladok. Kb. 8 kilométernél megérkezett végre Orsi, a pulzusom is helyreállt, megnyugodtam. Szépen haladtunk a nem túl izgalmas úton. Gát, két oldalt bokor, és jobb kéz felé a Tisza-tó. 20 kilométerig mintha helyben futnék, alig változik a táj. Kipipálva egy félmaratoni táv. Jól vagyok, a frissítésem tökéletes, pont ahogy elterveztem. Orsival beszélgettünk, csak úgy repültek a kilométerek. Közben Apu is hívott minket, hogy már a vonaton van. Abádszalókon jártunk, végre egy gyönyörű strand, és ismerős környezet, tavaly ezt a szakaszt futottam. Innentől már elkezdtem jegelni is, mert meleg lett. Orsival vártuk a 30 kilométert, mert ott lett meg erre az évre a 2000. kilométerem. Juhu, mondtam is neki, hogy legalább ezt már teljesítettem. A tempót tartottam, Orsi szerint mint egy robot, úgy haladtam, a frissítések mentek. Kiskörén is áthaladtunk. Vajon hol lehet Apu? Telefonon érdeklődtünk nála, hogy merre jár. Apu hozta a formáját, nem találja a gátat. Elkapott a röhögés.
35 kilométernél jártunk teljesen jól vagyok, vártam, hogy mikor fog elérkezni az első holtpont. Hát még várat magára. Mondjuk ezt nem bántam. Jegelés, só, gél, ezek váltogatják egymást. Közben már a maratoni távot is elértük, hupsz nem ittam colát, na sebaj majd most. Minden rendben van, kérem Orsit, hogy hívjuk fel Zsókát is, szeretnék vele beszélni. Zsóka erőt adott nekem az utolsó félmaratoni távomra. Orsi említette is, hogy most már kevesebb futás van vissza, mint a szokásos vasárnapi köreim. Odaképzeltem magam a csepeli partra, és eszembe jutott megint egy kedves emlék, amikor Apuval egyik vasárnap reggel fél 7-kor már el is indultunk a szokásos Haraszti-körre. Imádom azt az útvonalat. Felidéztem szinte minden egyes pillanatát annak a reggelnek. Könnyedén ment aznap a futás, akárcsak most a versenyen. Közben érzem, hogy Sarudon fel fog bukkani a családom, és így is lett, Zoli és Viki szurkolnak a gáton. Rengeteg erőt adtak nekem, gyorsulok. És végre előkerült Apu is, de nicsak ki van a bringán? Zoli, a férjem teker felénk. Kísérni szeretett volna egy darabon, majd a következő kanyarnál Poroszló előtt Apu pattant a bringára, és Zoliék már indultak is a célba kocsival. Gyorsultam, nem tudom, hogy honnan merítettem ennyi erőt. Poroszlón járunk, jön az utolsó 10 kilométer. Lenyomok még egy gélt, mert tudom, hogy ez még kelleni fog nekem. Beveszem az utolsó sótablettát és rohanás. Előzök, és csak előzök, ismét egy ismerős szakaszt futok, már jártam itt. Hogy hányszor elképzeltem ezt a helyet az edzéseimen, bevillant az utolsó résztávos edzésem, ahol azt hittem meghalok a végére, 5×2000 méter tempósan, hát ha azt kibírtam a „halálzónában”, akkor ennek itt mennie kell, és csak hajtottam. 60 kilométer, holtpont még mindig sehol, gyorsulok még mindig, utolsó jegelés, és nincs megállás most már csak a cél lebeg előttem. Még mindig előzök, és csak futok. Utolsó 1 kilométer jön, hogy én mennyit gondoltam erre az elmúlt pár hétben, nem is tudom leírni milyen érzés volt most bennem. A cél előtt kb. 100 méterre Zoli és Viki, majd kislányom kezét megfogom és már repülünk is a cél felé. Ott vár Andi, egy utolsó csippantás, majd a nyakába ugrok és zokogok, mint egy kisgyerek. Ebben a pillanatban benne volt az elmúlt 6 hónap feszültsége, a nehéz edzések leküzdése, és a teljesített 65 kilométer öröme is. Hálás vagyok, hogy ezt a pillanatot átélhették velem azok, akik nagyon fontosak nekem, Apu, Zoli, Viki, kísérőm, Orsi és a célban az edzőm, Judy is.
6 óra 18 perc 38 másodpercet töltöttem a gáton.
(tempó: 5:48)
Elfogyasztottam 7 db I:am-es sótablettát, és 6 db gélt.
Egy mondat fogalmazódott meg bennem, hogy „Fuss egy ultrát és másképp látod a világot!”
Nagyon köszönöm, azoknak akik segítették utamat. Apukám, amikor csak tudott kísért bringával. Köszönöm bringás kísérőmnek, Bonczi Orsolyának, hogy végig mellettem volt profi kísérőként. Köszönöm Nyéki-Fazekas Katának a közös vasárnapi futásokat, főleg az utolsó időszakban és a bátorításokat, Szabóné Zsókának a lelki támogatást, a barátaimnak és az egész csepeli futócsapatnak a biztatásokat. A családomnak a türelmet.
Köszönöm edzőmnek, Baranyai Judit Rékának, hogy végig hitt bennem, és a tervével sikerült a januári álmomat megvalósítani.
Köszönöm a szurkolást a Spirit SC csapatának!
Schurmann Szilvia
