Firenze maraton – Séra Tamás beszámolója

“Helyszín: Firenze

Időpont: 2013. november 24.

Teljesített sportversenyeimről szóló beszámoló pályafutásom során nem voltam még olyan nehéz helyzetben, mint most. Hogyan fogjak bele? Azt kijelenthetem, hogy életem legrosszabb futóversenyén vagyok túl, de azt elsőnek szögezem le, hogy erről Firenze nem tehet.

Kezdjük a legelejéről: a statisztika oltárán áldozva: 640788 méter futás, és 58500m úszás után azzal a tervvel érkeztem Firenzébe, hogy a hosszúra nyúlt szezon legvégén, tudásom legjavát adva megkoronázom az évet egy jó maratonnal. A jó maraton sajnos nem jött össze, de a tudásom legjava igen. Kifutni nem sikerült magam, azonban kiküzdeni annál jobban.

Az ideális futáshoz erősen konvertáló, napsütötte Toszkán vasárnap reggelre ébredt mindenki Firenzében, köztük azok is, akiknek a délelőtti feladatuk a maraton lefutása volt, ez alól nem voltam kivétel én sem. Az időjárás mellett a szervezésben is igazi olasz minőséggel találkoztunk, a…

rajtzóna megközelítése eléggé nehézkesen ment, köszönhetően annak, hogy több szurkoló volt a rajthoz vezető úton, mint versenyző, akik igyekeztek (volna) elhagyni a területet. Ennek köszönhetően, a rajt majd húsz percet késett, de ez olasz mércével mérve pontos kezdés volt (és nekik meg is bocsátható, jól áll nekik 🙂 ).

De csak elindult a verseny (érdekes volt, ahogyan az olasz ceremónia mester, valamilyen indíttatásból angolul kezdett visszaszámolni 10 –től, ami valahogyan így hangzott: ten, nine, eight, seven, ööööö, csinkve, four, three, two, one, go J). A rajtra különösen, de az egész versenyre is jellemző volt egy szó: szűk. Pazar útvonalvezetés mellett sajnos a maraton túlnőtt a városon. A szűk utcákon a mezőny sohasem hígult fel, végig tömegben kellett futni, aminek következménye, hogy a saját tempóm sűrűn ütközött akadályokba, és eléggé macerás volt a frissítés is. Ezzel azonban összefoglaltam valamennyi negatívumot, amivel a versenyt illetni lehet (és szerintem kell is).

Ha a 34. kilométernél leintik a versenyt, akkor az ellenkezőjével kezdtem volna írásomat: életem egyik legjobb futása volt. Az utolsó 8-10 kilométer kezdetéig terv szerint futottam, hibátlanul működött a lassan járj, tovább érsz taktikám. A szokásos maratoni fáradtságon és fásultságon kívül semmi extra dolog nem történt velem, erre azonban fel voltam készülve. Ekkor azonban valami történt: a jobb vállam szinte egyik pillanatról a másikra, sírást kerülgetően elkezdett fájni, és csak lógatni tudtam, vagy a másik kezemmel folyamatosan fogni, melegíteni. Ujjaim felpüffedtek, eléggé viccesen néztek ki. A 3:30–as iramfutók ekkor értek utol és húztak el mellettem olyan gyorsasággal, mintha a 100 méteres síkfutáson indultak volna. Ez volt az utolsó kegyelemdöfés, itt adtam fel. Egész egyszerűen nem bírtam velük a lépést tartani, a vállam pedig eddig nem tapasztalt módon és intenzitással hasogatott továbbra is. Nem éreztem még ilyet, nagyon rossz volt.

A verseny utolsó negyede becsület futássá vált, és méterenként számoltam és vártam a végét. Ami hála Istennek el is jött. Most kimaradt az az eufórikus érzés a célban, ami miatt maratont futni érdemes, és ami feledtet mindent. Csak arra tudtam gondolni, hogy végre beértem, és a vállam őrületes módon fáj. Mamut ujjaimmal elvettem az érmem, és belebugyoláltam magam a nejlonba.

Röviden ez a Firenze maratanom története. Kedvem nem szegte, sőt. Egy közhely jut eszembe: ami nem öl meg, az erősebbé tesz A vállam nem ölt meg, kibírtam, erősebb és tapasztaltabb lettem.

Mint eddigi minden maratonomon, most is olyan élménnyel lettem gazdagabb, mint előtte soha, úgyhogy végülis, jó volt ez! J Szószerint a végül is! Történt ugyanis, hogy a Firenzei összekötőnk, akitől a lakást béreltük, felfedte titkát, újságíró, a Toscana Oggi elnevezésű lapnál, és valamilyen indíttatásból kifolyólag interjút készítettem velem, ami remélhetőleg meg is jelenik majd. Természetesen olasz média megjelenésemről elsőnek fog értesülni mindenki, aki ezt a beszámolót elolvassa ;-).

Végül, de nem utolsó sorban akik szeretik a számokat, a verseny számokban: