(az előző részek tartalmából: András belehalt, Attila megnyerte, Gyuri egyéni csúcsot ment, Tamás behúzta az elsőt, Lia megszenvedett érte…)
És most itt a hatodik rész, gondolatfoszlányok egy második ájronmenistától, Kalmár Zolitól:
„Ez nem egy beszámoló, inkább egy lépcsőházi gondolatfoszlány
Olvasva a „csapattársak” beszámolóit (2 hónap után még nem minősítem magam csapattársnak) érdekesnek és tanulságosnak tartom a tapasztalatok leírását, osszuk meg a gondolatokat, hibákat, tapasztalatokat, hiszen a 21. század és a facebook pont erről szól… tintám nem a versenyt foglalja keretbe, hanem az utózöngéket, avagy újratervezés 2.0
Egy kép lebeg a fejemben, amikor a triatlonra gondolok: „Gábor barátommal Bécsben sétálunk át a Dunahídon – a kedvenc féltávú 70.3-as versenyemen – egyik kezünkben a futózsákot cipelve, másikban a biciklit tolva és mintha egy pillanatra lelassulna az idő, mintha lassított felvételben lépnénk, mint két gladiátor egy filmben, ahogy a csatába menetelnek, ahonnan tudják nem térnek vissza soha, közben valami nagyon durva zene szól és a hangerő csak erősödik…” – nekem ez a triatlon, mindig ezzel az érzéssel, ezzel a képpel megyek ki a „csatatérre”… ezt veszem elő, ha már unom az edzéseket, ezzel fekszem, ezzel kelek a versenyek előtti utolsó hetekben…
Elöljáróban annyit, hogy tapasztalatom szerint – ami valljuk meg igen csekély – több minden kell az ironman teljesítéséhez: kemény edzés, azaz megtett kilométer, táblázatok, komoly munka, kell egy csipetnyi „csípő”, azaz versenytapasztalat, nagyon fontos a fej, hogy egyszerűen nincs olyan, hogy feladom, és végül, de nem utolsó sorban szív. Mindegyik másért felel, máshol, más holtponton kell elővenni, alkalmazni.
2 Ironman versenyen vagyok túl. Az elsőnek egyszerű kihívásból mentem neki, sokat edzettem rá, magasra tettem a lécet és már csak kíváncsiságból is végigcsináltam. Nekem ez az első felkészülés ráadásul teljesen egyedüli edzéseket jelentett egy online edző segítségével (borzasztó unalmas, monoton). A második versenynek nekimenni viszont érdekes erőpróba, először is felvetődik a kérdés: MINEK? egyszer már megcsináltam, minek kínozzam magam megint, már bebizonyítottam, hogy bármit képes vagyok megtenni, akkor minek? A válasz nagyon egyszerű: pont azért. Nagyjából ezzel az indítékkal mentem neki a második versenyemnek, sokkal kevesebb motivációval, kevesebb edzéssel, online edző segítsége nélkül és nagy szerencsémre az utolsó két-három hónapban a Spuris csapat segítségével. – ha őket nem találom meg, valószínű a beszámolóm sem lenne ennyire pozitív. De egy dolog számomra biztossá vált az elmúlt két év tapasztalatai alapján: nem a verseny jelenti az igazi kihívást, hanem a korábban elcsent, saját magammal elbarterezett órák, az edzések és a munka szervezése jelenti. És ha már tanulságokat vonok le éppen, akkor legyen még egy: érdemes profi edző segítségét igénybe venni, ha az ember nem csak megcsinálni szeretné az ironmant, hanem komoly eredményt elérni, jövőre ez lett a cél (valami célt minden évben ki kell találni, különben nagyon nehéz lenne nekimenni az edzéseknek…)!
Újratervezés, avagy miért van szükség egy komoly háttértámogatásra, egy jó edzőgárdára, egy csapatra?
- az ember az ember, nem lehet helyettesíteni online edzéstervekkel, a futást, az úszást folyamatosan korrigálni kell, az edzettségi szintet figyelni..stb…
- nagyon jó érzés egy csapathoz tartozni (edzőtábor, közös edzés, beszélgetés az öltözőben…stb), ezek ki tudnak rángatni a szürke edzésekből
- szükség van az edző támogatására (odaszól, ha nem edzel rendesen, megdicsér, ha teljesítesz…), szükség van az elismerésre
Milyen volt a verseny?
Éppen olyan, amennyit készültem rá. Megcsináltam. Fogat összeszorítva. Jól esett beérni a célba, de tudom rengeteg maradt bennem. Már réges-régen a következő évi versenyen gondolkozom, milyen lesz, hogyan fogok rá készülni, mennyiben lesz más a felkészülés. A Spuri nekem bevált, kíváncsi vagyok egy teljes felkészülési évre velük, ez lesz az idei évi változtatás.
Minden gondolatfoszlánynak kell egy összegzés, én összeszedtem az elmúlt két év versenytapasztalatait, hátha valakinek hasznos lehet:
- végy egy jó cipőt!!! (ez az egyik legjobb barátod), és használd minél többet a verseny előtt
- bringa rendben legyen, szervizelve legyen és keményre fújva a kerekek
- ülj le a környezeteddel és tájékoztasd őket, hogy mi következik, mennyivel kevesebbet tudsz velük tölteni és ezt miért csinálod (nem csak nekik, de saját magadnak is fontos ez!)
- fejben játszd le a versenyt, ha lehet többször is
- pihenj az utolsó héten, ha lehet aktívan, de ne állj le a sporttal egy napra sem!
- edz szélsőséges körülmények között is, készülj a legrosszabbra, fuss délben, a legnagyobb melegben, bringázz esőben, ússz a legnagyobb hullámokban
- a monotonitás megöl! keresd a mást az edzésen, a versenyen, az életben
- ha lehet, hívd le a családot, barátokat a versenyre, legyenek részesei a sikerednek, nem utolsó sorban rengeteget segítenek a mélypontokon
- és végezetül egy jó tanács a versenyre: minden év más, ne várd el magadtól, hogy jobbat mész, mint az előző évben, ne hasonlítsd össze magad az egy évvel korábbival… egy hónapon belül is olyan mértékben ingadozhat az ember teljesítménye. Magadhoz, az aktuális formádhoz, a felkészültségi szintedhez képest hozz ki magadból a legtöbbet, azaz adj bele mindent a versenyen és harcolj magaddal, a társaiddal, az időjárással… és a végén légy büszke magadra és ajándékozd meg magad a pihenéssel!
Hajrá gladiátorok!
…gondolatfoszlány vége…”
