Az idei verseny – szerencsére – sok indulónkat késztetett írásra, a beszámolókat szépen “csöpögtetve” adjuk közre az elkövetkezendő napokban, hogy ne sikkadjon el egyik se.
Elsőként András őszinte és tanulságoktól nem mentes gondolatait osztjuk meg, úgy gondoljuk, mindenki számára érdekes, akár teljesítette már a távot, akár csak tervezi… Íme:
“A 11 sikeres Spuris ironman mellett magam vagyok a 12. “fekete bárány”, aki elcsángált, aki feladta a versenyt a 3/4-énél. Bár nem tiszta sok helyen, hogy mi, miért és hogyan is történt, de megpróbálom összeszedni a tapasztalatokat, hátha van, akinek ezek még segítenek a következő versenyeken.
Egyik szemem sír, a másik nevet. Tömören: a hőség, a távolság és az iram kilőtt a sorból. De …
Az úszás és a kerékpár a tervek szerint sikerült. 1:54 alatt leúsztam a 3,8 km-t. Az 500. előkelőnek nem mondható helyen jöttem ki a vízből az 511 férfi induló közül. Ez röviden azt jelenti, hogy valami nagyon nincs rendben az úszásom körül. De erre kevés volt a 20 felkészülési hét március óta. És a heti két magányos, visszajelzés és irányítás nélküli úszás, ami belefért az életembe.
Aztán bicire ültem és 6:30 óra alatt lenyomtam a 180 bringát. 37 fok árnyékban, ebben pörkölődtem az aszfalton 6 és fél órát, 28 km/h körüli átlagsebességgel. Ekkorra a 388. helyre tekertem fel magam. Eleinte könnyedén ment, engedtem pörögni a pedált, az utolsó 50-en már nehezen, de nem akartam elengedni az addig tartott átlagot.
Délután négy órakor a futás eleje jól indult, de a maraton harmadánál valami elfogyott belőlem, nagyon lelassultam és szédülés-ájulás közeli állapotba kerültem. A 305. helyen tartottam ekkor. A testi és a lelki erő is megbicsaklott bennem, és egy rossz döntéssel nem a Gáborhoz fordultam segítségért, hanem az orvosi sátorba támolyogtam be. Előtte leültem a befutó előtti lelátó aljára, de pár perc múlva úgy éreztem, hogy mindjárt lefordulok a deszkákról ájultan, ezért támolyogtam az orvosi felé. Veri és Béla utánam jöttek, de mivel nem kerestek a sátorban, nem találtak meg. Pedig de jó lett volna! Ott másfél órát tartottak, majd nem könnyen, de talpra álltam és kiszálltam a versenyből. Ilyen állapotban még sohasem éreztem magam, pedig 4 maraton (3:13-as is), 3 kinizsi (14:20-as is) és 2 saját kezű, magányos házépítés alatt sok nehéz helyzetben láttam már magam. De erre valahogy nem voltam felkészülve.
Azért volt rossz döntés, mert az egészségügyi személyzet ahhoz ért, hogy a túlterhelésből visszaállítsa a dolgokat a normális, átlagos fiziológiás rendbe. Egy tapasztalt triatlon edző viszont már sok ilyen krízist látott, ő valószínűleg át tudott volna segíteni a holtponton úgy, hogy pihenés-evés-ivás-lelki masszázs után vissza tudjak állni és be tudjam fejezni a versenyt. Ehhez a rossz döntéshez járult hozzá az, hogy közben belül feladtam. Lehetetlennek éreztem, hogy a 37 fokban a támolygásból meg tudjam csinálni a maradék 28 kilcsit. Már bánom, nem volt igazam, de ott, abban az állapotban így döntöttem.
Mi lehetett a gond?
– A felkészülés utolsó előtti hetét én még végignyomtam, soknak éreztem a két hét ellazítást. Lehetett ez a gond, de nem éreztem fáradtnak magam, úgy éreztem, feltöltődtem.
– A sótöltés az utsó előtt napon nekem sok volt. A panangin mellett a 1.5 liter Mg-tartalmú ásványvíz (Mg pezsgőtabletta) sok volt: eleinte ásítoztam az álmosságtól, aztán elkezdett fájni a fejem, ami sosem szokott alkatomnál fogva. Lehet, hogy ez is gond volt?
– Az úszás utolsó harmada nem ment könnyedén, de a terveknek megfelelő idő: (1:50 és 2:00 közé volt várható) és a csapnivaló helyezés nem azt sejteti, hogy elúsztam volna magam.
– Túlhajtottam magam bringán? A vége már nehéz volt, de Dávid, – aki jobban úszik, hasonlóan bringázik és talán kicsit gyengébben fut nálam, és akivel nagyon hasonló edzettségi állapotba dolgoztuk magunkat – hasonló idővel csinálta a bringát, Séra Tamás is annyival volt jobb, mint általában, szóval ez sem biztos, hogy gond volt.
– A frissítéseket elronthattam? Gábor útmutatása alapján részletesen le volt bontva, hogy mikor mit kell ennem-innom. Ezt 90%-ban be is tartottam, 10%-ban a pillanatnyi érzéseimre hallgattam. Pótoltam a sótablettákkal is következetesen.
– Túlpörgethettem magam az első futókörön. Nagyon jól esett a másfajta mozgás, kényelmesen, erőlködés nélkül ment az első 4700 m 25 perc alatt. Amikor láttam, hogy ennyi, visszább is vettem.
– Lehet, hogy egyszerűen a napszúrás vett ki belőlem mindent? Talán magasságomnál fogva is, nem szeretem a nagy melegeket, a civil életben is megvisel. Nem tudok ellene védekezni igazán. Locsoltam magam pedig, ahogy mondva volt.
– Az is gond lehetett, hogy azon a két ironman-en, amit láttam, elhatároztam, hogy ha egyszer megpróbálom én is, nem fogok gyalogolni. Mert a harmadik szám a futás, nem pedig a gyaloglás. És amikor jött ez a fizikai-mentális kiürülés, akkor úgy éreztem, hogy ezt nem tudom elkerülni, tehát számomra vége, nem tudom úgy teljesíteni, ahogy akartam.
– Egészen meglepő és érthetetlen így utólag számomra, hogy valahogy menekülni, lezárni akartam a helyzetet és a reális helyzetértékelésem egyáltalán nem működött. Mondtam a Gábornak és a Bélának a 3. futókörben, hogy nem jövök már vissza. Béla odafutott mellém, és elmondott mindent, amit ilyen helyzetben el lehet és kell mondani, de valahogy ezt nem tudtam már befogadni, valahogy kizártam magamból, valahogy más állapot-dimenzióban voltam már, addigra már belül eldöntöttem, hogy nem megy tovább.
Sír az egyik, mert amire március óta készültem, (úsztam 71 km-t, bicikliztem 2323 km-t és futottam 710 km-t) az végül is nem sikerült. Nevet a másik, mert a 3,8-180-15 km 37 fokban (és a napon lehetett 45-50 körül), 20 hét készülés után szép eredménynek is felfogható 10 óra 3 perc alatt. Büszke is vagyok rá! De azért nagyon bánt. Nem emlékszem, hogy bármit feladtam volna az életemben, pedig sok nehéz helyzetet átéltem már. Sportban főként nem. De ez most így sikerült. A kudarcokból is jut az embernek egy élet során rendesen, ez most egy ilyen, félig kudarcos dolog. Tanulni sokat lehet belőle. Az biztos, hogy néhány éjjel még ezzel fogok álmodni… Még most is elhomályosul a szemem a kudarc, a rossz döntés érzésétől.
A másik fontos dolog, amiért nevet a másik, hogy a készülés egy életmódot alakított ki és egy nagyon jó csapathoz sodort, aminek nagyon örülök. 50 évesen már kezdtem kicsit leírni magam sérülések és a magányos edzések miatti csömör okán. A triatlon pedig visszavitt a mindennapos edzések világába, az amatőr sport világába, leszopogatta rólam a fölös zsírkilókat, visszavitt a rég elhagyott úszáshoz, felkészített ilyen nagyságrendű terhelésekre. És ennek nagyon örülök.
Mit lehetne másként csinálni Spuri szinten?
– Egy időtervet iratnék minden első indulóval. Ezt át kellene beszélni, korrigálni kellene, ha szükséges.
– Fontos lenne, hogy a frissítőponton mindig legyen valaki. Ahogy a futásnál volt, és mindenkinek óriásit jelentett. Az utolsó bicis kör előtt úgy vártam a csapatot és a szendvicskémet, a HIDEG vizet, mint a messiást és már senki nem volt ott. Vissza is gurultam 50m-t, hogy biztos nem látok már. A Flórát láttam meg, aki mondta, hogy már elment mindenki a futókhoz és én is menjek depózni. Csak nekem volt még egy köröm! És szerintem még vagy két-három spurisnak. Nagyon rossz helyzet volt. Ha van elég ember, akkor akár ki lehetne osztani, hogy ki kinek segít, hogy előtte és verseny alatt is lehessen kommunikálni.
– Lehet, hogy csak én bicsaklottam meg lelkileg, és “egyéni probléma”, de nekem nagyon sokat segített volna, ha előtte beszélgetünk egyszer arról, hogy amikor ennyire iszonyúan kiürül az ember, akkor mit kell tenni? Milyen technikák alakultak ki a szélsőséges mélypontok kezelésére, hogy lehet kilábolni ezekből, mit kell csinálni, ha ilyen baj van? (Én a gyerekeknek ezt sulykolom a Trefortban a tűz és az elsősegélynyújtás témájánál, hogy előre le kell játszani és be kell vésni, hogy mi a teendő krízishelyzetekben, mert ott, akkor: nem tud gondolkozni az emberek jelentős többsége.)
Hogy lesz-e újabb nekifutás, az alapvetően a családon múlik. Mert tőlük tudok csak időt elvenni a készülésre. Meglátjuk. A futás heti 2-3 alkalommal biztos marad, mint régen, mint mindig. A futóedzéseken találkozunk. Talán bejön mellé az úszás hetente 1-szer. A többit majd meglátjuk. Anyagilag is eléggé megterheli a családot ez a százezres nagyságrendű összköltség, amibe került ez a fél év. De ez talán a könnyebben áthidalható probléma. Ha megtehetem, szívesen megcsinálom még egyszer, teljesen. Ha nem fér bele, az sem tragédia. Vannak nyilván fontosabb dolgok is …
(Azt már minden esetre tudom, hogy ha sétálni nem is fogok soha, de megállni lehet. Segítséget kérni lehet, enni-inni-lehűlni-zuhanyozni-beszélgetni lehet! Mindez belefér.)
Nagyon köszönöm mindazt, amit kaptam tőletek a elmúlt hónapokban a felkészülés hetei alatt, és a versenyen végig. Jó közétek menni. Akkor is, ha a csapat szélén vagyok helyzetemnél, alkatomnál fogva. Nagyon sokat jelent ez a társaság számomra. Nagyon hálás vagyok mindezért.
Ennyi az őszinte helyzetjelentés néhányat aludva az eseményekre.
Szervusztok! András”
