A váltó nem verseny, ez pedig nem egy beszámoló. Olvasmányos jellegű sportközvetítés, helyenként önéletrajzi elemekkel fűszerezve.
Amikor tavaly szeptemberben 2 hónap kihagyás után elmentem az első úszóedzésre, Judy jó vezetőként felmérte a céljaimat és megkérdezte, mire készülök az éppen induló alapozással. Habozás nélkül válaszoltam: arra, hogy 85 kiló alatt maradjak. Ehhez tartottam is magam szinte végig.
Melinda kérésének eleget téve pár szó a felkészülésemről: a fontossági sorrendben a munka az első, a csajom a második és a sport a harmadik. Vagyis az első kettő bármikor felülírja a harmadikat – így semmilyen épkézláb edzéstervet nem tudok érdemben követni, csak bosszantana, hogy már megint mennyi mindent nem csináltam meg. Edzek, amikor tudok és amit tudok, vagy ami eszembe jut, vagy ami jól esik. Vagy épp semmit. Ez a leggyakoribb.
Ehhez jött még a menetrend szerinti téli térdsérülés, ami csak tavaszra múlt el, csak hogy egyből kimenjen a bokám, így a futásom kábé májusig erősen rapszodikus, heti 0 és 25 km közötti volt. Úszás heti 1. Bringa eleinte heti 2 óra spinning, aztán kint, összesen 2500 km. Erősítés heti 1, jóga heti 1.
Korábban mindig Anitával indultunk váltóban, de ő idén nem akart, így egy régi álom teljesült: egy gyerekkori barátommal már ezer éve tervezgetjük, hogy majd egyszer, talán… és most mind a ketten szabadok voltunk, úgyhogy nem is volt kérdés! Csak hogy érdekesebb legyen a dolog, bedobtam egy fogadást: ha 11 órán belül érünk célba, elmegyünk a Borkonyhába és végigesszük az étlapot. Mivel korábban semmilyen felállásban nem voltunk 11:20-on belül (sőt általában a 12 óra volt a jellemző), így nem éreztem nagy veszélyét annak, hogy egy minimálbért elverünk libamájra.
Aztán elkezdtük komolyan venni. A cimborám Szerbiában az ottani BAT kereskedelmi igazgatója, így ő a magányos belgrádi éjszakában rótta a Duna partot – sajnos utál úszni és fél a biciklin, így főként futott, de „a másik kettő úgyis megy majd”. Én meg egyre motiváltabb lettem és még versenyekre is elmentem, bizony. Megvolt Orfű, Tiszaújváros (Spuri ZS Supersnails forever!), Velence, egyre jobb érzésekkel. Aztán pár hosszabb bringa. Aztán az áttörés az úszáson (ez is Judithoz köthető: az egyik alkalommal, amikor 100 méteren 25 m hátrányban értem be, azt javasolta, hogy a szokásos 16 karcsapásos immersion swimming úszásomat ugyan adjam már föl egy kicsit és csapkodjak vadul, mondjuk 20-at. A következő hosszon elúsztam a többiek lábvizén, 15 mp-et javulva százon.) Kisütött a nap és elkezdtem pénteken is úszni, utána a futással. Valami csoda folytán lefogytam 5 kilót 3 hónap alatt, a versenyre már csak 81 voltam. Egyik este berúgtam és leborotváltam a lábam és láttam, hogy nem is olyan gáz ez (kivéve mindenki szerint, aki nem triatlonozik, de ilyen oktondi alakok véleményére nem adok). Gergőtől elkértem az időfutam sisakját a marginal gains jegyében. Vettem egy irtó menő kerékszettet, amitől egy centit nem gyorsultam, de bitang jól néz ki. Jól látható, hogy időhiányos menedzser lévén mindent bevetettem, ami nem jár testmozgással. Így álltunk rajthoz a szép szombat reggelen, bizakodva a kánikula hiányában.
Innen nekem 6 óra fájdalom következett, kisebb megszakításokkal. Életem legjobbját úsztam 1900 méteren, 37 perc, utána egy darabig ültem a sekélyesben, hogy ne haljak meg. 160-as átlagpulzussal tekertem át Nagyatádra, de megvolt a 32 körüli átlag. Aztán még egy kiskör, amire egyből 10 km futás – az elfutás tankönyvi példáját produkáltam, a kinti fordítónál mindkét lábam összes izma egyszerre görcsölt be. A két részletben futott félmaratonom átlagpulzusa 174 lett, egy folyamatos egyensúlyozás az agybuborék, a belesétálás, az ájulás és a görcs között. A cimborám percre ugyan ezt hozta, két 1:56-os félmaratonnal magabiztosan értünk célba 10:59:32-nél… az utolsó 5 percet nem felejtem el soha, mind a mérgezett egér rohangáltam a váltópont és a versenyóra között – és amikor már pont lemondtam róla, akkor feltűnt a távolban. Annyira megörültem, hogy tudtam, ha kell a nyelvénél fogva húzom be az ájult testét a célba, de szerencsére elég volt tiszaújvárosi technikával tolni egy kicsit hátulról. Utána? Eufória, meggyes sör, ölelkezés. Most szombaton pedig Borkonyha. Életem legjobb libamáját ettem 🙂
Hajrá Andris, hajrá Spuri!
