Volt itt minden, mint a búcsúban-Séra Tomi, Rimini Féltáv

2017 május 7-e, egy szép késő októberi napra esett Riminiben. Legalábbis ezt gondoltam, amikor kora reggel felkeltem. Ember fia nem igazán tudta eldönteni ebből mi lesz. Lehet itt eső, lehet hó, lehet napsütés, magyarul most légy okos Domokos. A kora reggel kifejezés sem igazán állja meg helyét, az olaszok nem szeretnek hajnalban kelni, ha nem építenek birodalmat, versenyezni meg de pláne nem. Szóval annak rendje és módja szerint mindenre hagynak időt, az én korcsoportomnak 10 óra 25 perckor húzták meg az elsütő billentyűt a startpisztolyon. De ne rohanjunk.

Ébresztő óra nélküli kényelmes fél hetes ébredés után a „titkos” verseny előtti fegyverem, a tojásrántotta elfogyasztása után vissza a szobába, fel a hátamra az előző este már összepakolt zsákot, lábam közé a bringát és irány a pár száz méterre lévő depó. Nem a kerék vagy a távirányító, hanem a pályaszállás a világ legnagyobb találmánya! El vagyok kényeztetve, mert sok száz kilométer távolságban sem kell soha egyedül gyalogolnom, Ildikó most is ott volt velem, és amíg én igazoltam magam a verseny szervezőknek, hogy én vagyok Séra Tamás és jelentkezem, addig ő elment a kútra és friss vizet hozott nekem.

A reggeli dillemámmal nem voltam egyedül, a depóban a körülöttem lévő versenyzőtársaim is tanácstalanok voltak, és hamar egy kis kupaktanács gyűlt össze, ékes olasz-angol nyelven megvitattuk, hogy fogalmunk sincsen milyen idő lesz, a legjobb ha meleg cuccal is készülünk a lábtyű és kartyű biztosan maradjon a depóban, de a széldzsekivel sem lövünk nagy bakot. Egy dologban nem volt vita, neoprene –ben úszunk, és biztos fázni fogunk a bringa elején, a többit meglátjuk.

Nem agyaltam tovább, semmi meglepetést nem vártam, a víz most is mindenkinek nyakig fog érni. Bő 5 hónap után már nagyon hiányzott a versenyzés és alig vártam, hogy elinduljak. Eljött ez a perc is. Ezúttal korcsoportonként volt a rajt, de a tömeggel semmi gond nem volt, széles homokos tengerpart volt, elfért mindenki bőven. Mondanám, hogy gyorsan befutottunk a tengerbe, pár delfin mozdulatnak csúfolt valami, aztán úszás. De nem mondom, mert nem így volt. Az egy dolog, hogy 15 fokos volt a víz és minden neoprene által nem borított testrészem ledermedt, de én magam is meglepődtem, hogy ez egyáltalán nem volt zavaró, nagyon rövid idő alatt hozzá lehetett szokni. Tavaly októberben Porecben azt mondtam, hogy ilyen hullámos vízben még nem úsztam. Szerintem Porec tükör sima vízfelület volt ehhez képest és visszasírtam.

Nem tudom mekkora hullámok voltak, de nagyok. A delfin mozdulatnak csúfolt valamik is elmaradtak, cserébe olyan hullámfürdőt kaptunk, hogy a Gellértben megirigyelnék. De elkezdtem az úszást. Néha magányos halként dobált a hullám, és nem értettem hol vagyok, a legközelebbi bóját kerestem, néha pedig nem értettem, hogy kerültem bele egy 10 – 15 fős bolyba. Érdekes volt, és egy idő után már nevettem is magamban, hogy ilyet sem tapasztaltam még. De vége lett. Az órám szerint 2420 métert úsztam. Nem tudom mennyire igaz, ha a 33 perces teljes úszásidőmet nézzük nyilvánvalóan semennyire (mondjuk jó lenne, ha ilyen körülmények, között ilyen távot, ennyi idő alatt letudnék úszni J), mindenesetre érdekes és megér egy nyomozást, hogy miért mért ennyire félre a Polár. Hullámzás??? Nem tudom.

Ledermedt lábfej és kézfejem nagy örömmel fogadta, hogy teljes szélcsend és napsütés fogadott a depóban. Húúúú de jól esett ez a meleg, meg a zselé is a fél liter vízzel. Nagyon boldogan hagytam a zacskóban minden meleg cuccom. Jót mosolyogtunk a depóban a mellettem lévő fiúval, hogy túlbiztosítottuk magunkat. Hála Istennek. Depó1: 5:18:40. Tudom lassúL, de szezon eleje van, innen lehet szépen fejlődni.

Végre elkezdhettem az új bicajjal a bringázást. Ezt vártam a legjobban, kb 250km edzés kilométer, összesen 420 méter szint után verseny körülmények között is kipróbálhassam magunkat. Végig azt terveztem, hogy nem érdekel semmi, csak a bicaj, ott pörögjön a lábam. Szóval fel a bringára, bekönyöklés, aztán hoppááááá, a láb meg nem megy, az bizony azt mondja fáradt vagyok. A p….csába! Pedig süt a nap, nincs szél, tökéletes időjárást adott Isten mire kijöttünk a tengerből. Bezzeg az olaszok nem vicceltek, mintha a triatlon csak a bringából állna, nagyon mentek.

Nem javult a helyzet semmit, de elfogadtam, hogy ez van, ebből hozzuk ki a legtöbbet. Mentséget nem keresek, gyenge és fáradt voltam. A pálya egyszerű volt, a tengerpartról fel a kb 500m magas dombokra. Gondoltam ezt a pályarajz és a technikai tájékoztató után. Igen ám, de nem úgy hogy felmegyünk egyenesen és hazagurulunk. Aki járt már arrafelé, vagy mondjuk Toscanaban, az ismeri azt a képet, hogy a dombok, hegyek tetején apró, mesébe illő falvak, amikre elég meredek kaptatók visznek fel. No, mi felmentünk mindegyikbe. Pazar volt, ahogy a párszáz fős falvakban újongva fogadnak minket, a falu bárja (magyarul a kocsma) előtt, ha kéred, ha nem vizet kapsz (hihetetlen tisztelet övezi a kerékpár sportot, ha egy tanácsot adhatok, mindenki próbálja ki Olaszországban a bicajozást, és élje át), de amikor már a harmadikra is fel kellett kaptatni, picit elegem lett, jól esett a frissítés. Száz szónak is egy a vége, 950m szintet hajtottunk össze. Természetesen felfelé. A lelket az tartotta bennem, hogy innen le is kell jönni, és az gyors lesz.

Gyors is lett. Legalábbis azt hittem, és az órám is azt mutatta, 79,2km/h volt a maximum mért sebességem. Kevés volt, lefelé állva hagytak, hihetetlenül merték neki rakni. Miután a sokadik ember is iskolázott lejtmenetben, kitaláltam a tuti ötletet. Hol és kitől, ha nem a legjobbaktól tanuljak. Egy háromfős csoport ért utol (a nem bolyozást elég érdekesen értelmezték, igazi olaszosan, nem igazán törődött vele senki, a bírók is simán engedték az 4 – 6 fős csoportokat, ez nem jelenti azt, hogy nem büntettek, ez azt jelenti, hogy nem láttam, hogy valakit emiatt szankcionáljanak). Az új tervemnek megfelelően nem engedtem magam lerázni, és figyeltem őket. Nemcsak figyeltem, próbáltam utánozni őket, mikor kezdenek fékezni, mikor könyökölnek be, mikor fékeznek, mikor teszik neki. Be is vált, nem szakadtam ki, és szépen jöttem velük vissza a városba, a tengerpartra.

Lejtmenetből picit hamarabb visszaértünk Riminibe, mint oda. Befordultunk a tengerpartra, és bondzsorno, régi barátunk, a szél beköszönt. De úgy rendesen. Az utolsó 7-8 kilométeren igazi, a szó klasszikus értelmében pofaszelet kaptunk, nem tudom milyen erősségűt, de a kordonok borultak, az utat jelző boják pedig már valahol a strandon voltak, a könyöklés lehetetlen, kapaszkodás viszont volt a kormányba rendesen. Tervek szerint itt kellet volna még egy könnyebbet kajálnom, de elszámoltam magam, és 2 dl víz híján ez elmaradt. Sebaj, a futás legelején, a depóból kijövet már van vizem, megeszem akkor. 91,71km és 3 óra 10 perc után, magamhoz képest kb 15 – 20 perc késéssel, de ismét a depóban találtam magam. Depó2: 4:03:70. Tudom lassúL, de szezon eleje van, innen lehet szépen fejlődni.

Kezdődhet a futás. Semmi újdonság, a lábam továbbra sem azt a laza, kipihent jelzést adta. Sebaj, majd a zselé segít, amit azonnal meg is ittam, amint víz közelébe kerültem. Segített is, mert „teli hassal” határozottan jobban lettem, de az ólmos lábak megmaradtak. Lassan fogyott az első pár kilométer. A kémia órának azonban nem volt vége, volt még egy kémcső a zsebben.

Előző napon, a só tabletta kutatás közben, igazi aranybányára bukkantam. Gyúrós sporttársainkkal bőkezűen bánik a sors, minden sarkon testépítő bolt van még nálunk is. Életemben először azonban megtaláltam azt a boltot, ahol kifejezetten állóképességi és hosszú távú sportolóknak árulnak igazából mindent. Itt ajánlották a Guarana nevű készítményt, amire annyi volt írva, hogy 200ml és guarana és megkérték az árát is elég becsületesen. A sárkányfű árus megnyugtatott, hogy ez kell nekem, amire a boltban lévő két bringás (igen, a bringát behozták a boltba, mert elfért és mert ott az a természetes) is csak a hüvelyk úját mutatta, hogy minden rendben lesz. Rendben is lett, 5km után megittam. Mit mondjak? Jó dolog a serkentő amit eddig próbáltam, de ez a nagy testvér mindent visz. Tökéletesen átvertem az agyam, és a tempómon, közérzetemen határozott javulás mutatkozott. Kifejezetten élveztem a futást, és a tempót is jónak fogadtam el.

Felfrissülve fogytak a kilométerek. Volt már hideg, volt már hullám, volt már napsütés, volt már szél. Mi hiányzik még egy igazi búcsúból? Az eső. De egy igazi búcsúból semmi sem hiányozhat, a futás végére ez is megérkezett. Nem volt zavaró, nem volt áztató, de csepegett. Így a kerek, így a szép, mindent kimerítettünk, azt hiszem, ezt hívják változékony időjárásnak. Egyvalamit hajszál pontosan megmértek, a futásban valóban nem volt szint, 0m magasan, 0 méter emelkedéssel, 0 méter lejtéssel, 20,59 kilométer és 1 óra 35 perc után eljött a cél is. Örültem neki, küzdelmes, eseménydús, tanúságos versenyen voltam túl.

A célkapu után a padon ülve másfél szemem nevetett, egy fél pedig sírt. Szezon elején, októberi főversenyre készülve tanulni és tapasztalni szerettem volna, és azt mondtam az idő is másodlagos, nem fog érdekelni. Tanultam és tapasztaltam is rengeteget, nagyon hasznos volt. Ezért nevetett másfél szemem. De a végén, a mondásommal ellentétben zavart az összidő. Mégis verseny volt. Ezért sírt a fél szemem.

Megijedve nem vagyok, egy 5 napos edzőtábor után, igazából munkából mentem oda, május legelején, amikor éppen hogy elkezdődik nálunk a triatlon szezon, és fogjuk rá, hogy amennyire 4 nap alatt ki lehet piheni egy 5 napos terhelést, azt kipihentem. Ha augusztus végén, szeptember elején megy így, no akkor vakarni fogom a fejem, hogy valami nem kerek. Addig azonban nincsen új a nap alatt, dolgozni kell, meg egy kicsit dolgozni és persze még egy kicsit dolgozni,  hogy október 1 –jén sikerüljön a kitűzött cél, azt kapjam, amit kérek. Megtapasztaltam, milyen az, amikor a tenger nem igazán a barátod az úszás alatt, hogy milyen az, amikor tényleg ólmos, fáradt lábakkal kell bicajozni, egy olyan mezőnyben, ahol a versenyzők nagyobbik fele sokkal nagyobb tapasztalattal hajtja a pedált, milyen az amikor időfutam bringával kell hegyet mászni és a lánc is leesik. Rádöbbentem arra, hogy nagyon sokat kell még gyakorolni az időfutam ritmusváltást, a váltást. Sorolhatnám még sokáig, versenykörülmények között szerzett tapasztalat aranyat ér, hálás vagyok érte.

Igazából az eddigi hablatyom nagyon röviden is össze lehet foglalni, a lényeg ennyi:

Ismételni tudom magam, hálás vagyok a sorsnak, hogy itt kezdhettem a szezont, a versenyről, a szervezésről, az Olaszokról, az egész hangulatáról, Ildikóról, a Spuriról jót nem tudok mondani, mert az kevés. Nagyon jó! Köszönöm szépen!!!