Szerencsére általában pozitív energiáktól duzzadnak a spuris versenybeszámolók, és ez így jó, ezért (is) jó sportolni, versenyezni. Néha azért előfordul, hogy félrecsúsznak a dolgok, ez esett meg Tamással is, aki némi átfutási idővel írta ki magából a dolgokat (mi pedig még ráraktunk egy kis időt a közreadásig, a nyári elfoglaltságokra tekintettel).
Olvassátok, ha nem is túl vidám, de tanulságos beszámoló következik:
„Messziről jött ember mindig azt mond, amit akar, nem találkoztam még kivétellel. Én sem vagyok az, ugyanúgy azt mondok, amit szeretnék és akarok. A szavahihetőségem és a hitelességem nem kezdem el bizonygatni, értelmetlen. Inkább tényeket írok, aztán mindenki eldöntheti, mit gondol rólam, mennyire hiszi el azt, amit mondok.
Picivel több, mint 12 éves lelkes amatőr triatlon pályafutásom alatt, a családom és a munkám mellett, eddig sikeresen teljesítettem 18 fél maratoni, 5 maratoni futóversenyt, valamint 7 sprinttávú, 3 olimpiai távú, 17 féltávú, illetve 4 teljes távú triatlon versenyt Európa szerte (Magyarország, Olaszország, Horvátország, Ausztria, Spanyolország, Németország, Szlovénia, Portugália), kivétel nélkül mindegyikre tudásom legjava szerint felkészülve. Mindig minden szabályt betartottam az egyenlőség és az amatőr versenysport tisztaságát és különlegességét szem előtt tartva és soha meg nem sértve. Soha semmilyen figyelmeztetést nem kaptam, jogosulatlan versenyelőnyt nem szereztem, három újamon meg tudom számolni összesen mennyiszer beszéltem a pályán bíróval (abból is kettő kérdés volt). Ki merem jelenteni, ha mindenki annyira tartaná be az élet minden területén a szabályokat, mint én, legalábbis egy kiszámíthatóbb, rendszerezettebb és biztonságosabb világban élnénk. A szabályok kellenek, ez nem képezi vita tárgyát, mint ahogyan az sem, hogy ezeket be kell tartani és tartatni. Arról már lehet vitatkozni, hogyan tartatjuk be, mikor engedünk meg kiskapukat, egyedi elbírálásokat.
Messziről indítottam, ezért most vissza is térek a kezdetekhez, ki kedvet érez hall egy érdekes mesét. 2017 szeptember 30 –án úgy fejeztem be Barcelonában az eddigi utolsó Ironman versenyemet egy vastag hajszállal 10 órán kívül, hogy noha „Semmi értelme, de várom a következőt, ahol nem lehet más a célom, mint a 9 órával kezdődő célba érkezési idő”. Egy év pihenő után 2018 október 1 –jén belevágtam a Klagenfurti kalandomba. Eredetileg Hamburg volt kiszemelve, a befutó mégis Ausztria lett. Gáborral (Kindl) való rövid szakértés után változott meg a döntésem. Ismerjük már a pályát, versenyeztünk is már Klagenfurtban, közel van, „hazai pálya”. Ezek logikus és tiszta érvek, teljes mértékben elfogadhatóak számomra is, a Klagenfurt zászló lett felhúzva az árbócra.
Október 1 és a július 7 –i rajt között nem telt el olyan nap, hogy ne gondoltam volna arra, vagy ne tettem volna fizikailag is érte, hogy a „magic carpetre” befutva a bruttó időt mutató versenyóra kijelzőjén valami ilyesmi álljon: 9:MM:SS. Nem igazán érdekelt, hogy mi a perc és a másodperc, egy fontos dolog volt, az óra 9 –es legyen. Hosszú és fárasztó volt a felkészülés, de ez nem újdonság, tudtam, tudtuk, hogy sokat kell hajnalban kelnem és szinte kivétel nélkül minden egyes nap későn, hullafáradtan fogok hazaérni. Ha könnyű lenne, mindenki csinálná, ugyebár! Motivációm, alázatom nem csökkent a 8 hónap alatt, csak előre! A félidőben pedig a csoda is megtörtént, megszületett Bendegúz, akinél tökéletesebb élőlény nincsen a Földön. Önző beszólás, de a legjobbkor, a legjobb, friss és új inger az edzések kellős közepén.
A mérföldköveket megemlítve: leúsztam 300 kilométert; lebringáztam közel 6000 kilométert (görgőzéseket nem számoltam bele); lefutottam közel 2000 kilométert; napi szinten erősítettem; kipróbáltam egy eddig számomra ismeretlen távot, a speciált Balatonkenesén; elindultam egy 4000 méter szintemelkedést meghaladó, 130 km hosszú kerékpárversenyen a Dolomitokban (itt új dimenzió nyílt a hegyi szakaszokról számomra); fáradtságot nem ismerve kiutaztam a Klagenfurti bringa pálya hivatalos bejárására; minden kiírt edzést mindent beleadva csináltam és csináltam, lefogytam 73 kilogrammra. Nem teljesíteni akartam a távot, hanem 10 órán belül akartam célba érni. Nem tagadom, az utolsó 3 hétre pi…a kész lettem, úgy elfáradtam, mint még soha. Ekkor jött már sokadjára Judy szakértői közbenyúlása, edzések kikönnyítve, a pihenésé lett a főszerep. Az utolsó pillanatban kaptuk el szerintem.
Ennyi mindennel felvértezve, ennyi munkával a karomban, lábamban, ennyi tapasztalással a fejemben csörgött az óra 2019. július 7 –én 3 óra 30 perckor. Titkos fegyver, a tojásrántotta reggeli után beszállás a kocsiba és irány a rajt. Nem volt zökkenőmentes a Klagenfurtba való bejutás. A verseny miatt már hajnalban le voltak zárva az utak, egyetlenegy út vezetett a városba (ami aztán tovább Rómába is). Ezzel a 20 perc biztonsági tartalékunk el is fogyott. Pedig jól jött volna később. Igen, a mosdónál (már itt főszereplővé vált a fizikai szükséglet). Továbbra is vallom, nagyon megérdemli, hogy piszkosul gazdag legyen az, aki erre megoldást talál (toi toi –ok számát már nem igen lehet növelni). De minden jó, ha a vége jó, vagyis ha könnyebb az ember. Az idő elment, laza kocogás a rajthoz, kisebb furakodás előre, de időben odaértünk.
6 óra 50 perc környékén oda is jutottam, hogy már az én mellkasom előtt állt az utolsó akadály, hogy elkezdődjön a versenyem. Még 3 másodperc, kar fel, két delfinmozdulat, és elkezdődött az úszás. Az első 1400 méteren háttal a napnak, tükörsima vízfelületen, már-már meleg vízben (26 Celsius fokosra írták, neoprene használata tiltott volt) tökéletesen ment az úszás. Bal kanyar, 400 méter, a vízfelület még mindig tükörsima, levegővétel azonban már csak jobbra, mert balról a vízfelületen visszaverődő naptól kifolyt a szemem. Még egy bal kanyar, marad a tükör sima vízfelület, a látásom viszont teljesen elvesztem, nap felkelt és izomból szembe süt. Lehetetlen a tájékozódás víz felett, de aggodalomra semmi ok, víz alatt még mindig tökéletesen látok. Abban bíztam, hogyha minél több lábat látok, akkor biztos jó az irány, minél több ember, annál kisebb pályatévesztési lehetőség.
Egy másodpercig nem unatkoztam az úszáson, élvezetes, kalandos volt, és nagyon hamar el is telt. A végén a csatornába (pontosabban a kanárisban) még egy kis hínárszedés mellett az iszaprágás is ment a sekély víz miatt. Hivatalos idő hiányában, a saját órámmal 65 percet mértem. Lehetett volna jobb is, de a fáradtság legkisebb jelét sem mutattam, felébredtem, erős voltam, jöhetett a bringa.
Jött is a bringa. Picit hosszabb depózás után (mentségemre legyen mondva az úszás vége és a bicajom között 720 méter távolságot mértem) nyeregbe pattantam és belekezdtem a középső számba. Minden a legnagyobb rendben volt. Pár napja aszfaltozott úton (úton? most kérek bocsánatot, hogy „leútaztam”, konkrétan autópályán) szinte húzott magával az aszfalt. Mondok egy még durvábbat: SZÉLCSEND volt, de komolyan!!!! Zseniális, utánozhatatlan volt minden. Egy helyen szorított a cipő. Hiába ürítettem már kétszer is a bringán, a hólyagom majdnem szétrepedt, annyira tele volt. Van egy félelmem, a kiszáradás. Mivel vastagon 30 fok feletti hőmérsékletet jeleztek, nagyon nem sajnáltam magamtól a vizet.
Ahol pedig nagyobb a bevétel, nagyobb a kiadás is. Ezt tudtam, csináltam is már nem egyezer, nem kétszer, de nem is háromszor, hanem számtalanszor (igen úgy is, hogy látta bíró, és azt is tudom ez nem mentség). A megállás már nem volt kérdés, csupán a helyszín. 57 kilométer után, az első adandó alkalommal – nem az hogy lakott terület, de egy lakóház sem volt a láthatáron (egyedül egy várrom volt a szemtanúm valahol távolabb egy dombtetőn) – egy mezőgazdasági úton félrehúzódva (valahol 1 méter 87 centiméterre a pályától) háttal a versenyzőtársaimnak, senki és semmi versenyét, biztonságát, erkölcsét nem sértve „láthatatlanul pisiltem”, a kerékpár szorosan mellettem volt, véletlenül sem zavart semmit és senkit ő sem. Elment mögöttem egy motoros, jött még egy, az megállt. Hoppá, itt valami nem kerek, nem kérdés miattam állt meg, most egy kevésbé kellemes része jön a versenynek, de valahol igaza is van, ha figyelmeztet, ha ad egy sárga lapot, ne adj Isten egy kéket. Gondoltam ezt ekkor.
Jürgen leszállva a motor hátsó üléséről nagyon illedelmesen megvárta, amíg befejezem a dolgom és megfordulok. Nyakába lógatott lapjai között bőszen kutakodva határozottan és szúrós szemmel nagyon felmutatta nekem a piros lapot. Az én „jegyzőkönyvemben” ez maradt meg:
ST: Is it 5 minutes penalty?
Jürgen: No, no. You are disqualified.
ST: No, no please, it is a joke, isnt it?
Jürgen: You know the rules, toilet on the aid station. No more conversation.
Felpattant a hátsó ülésre és elrobogott. Első gondolatom utána kiabáltam, tényleg nem tudom honnan jött, de automatikus volt: „Du bist ein grosse Affen” – csakhogy tényleg ne legyen több beszélgetés. De ekkor már mindegy volt.
Kiment a lábam alól a talaj, hirtelen köpni, nyelni nem tudtam, gurultam a bringával, és bizony elkeseredettségemben sírni kezdtem. Először nem is az bántott, hogy a versenyt nem tudom befejezni, hanem az a tény hogy kizártak, ha úgy tetszik hazazavartak valahonnan, nem tartozom oda. Az mindegy, hogy ez egy verseny, a lényeg, hogy kizártak. Aztán fél percen belül felzárkózott a verseny be nem fejezésének keserű valósága is, az, hogy hiába volt minden. Tudom, a pályáról nem zavartak le, befejezhettem volna csakis magam miatt. Akkor és ott ez nem volt a számításba vett forgatókönyveimben benne. Abban akkor az szerepelt egyedül: valahogyan érjek haza, találkozzak Ildikóval és Bendegúzzal és azonnal húzzunk haza Magyarországra, 8 hónap munkája ment a kukába tokkal vonóval. Dühös voltam (magamra is), elkeseredett voltam és igazságtalanul szigorúnak éreztem a büntetést. Nagyon hosszú kullogás következett a depóig, hogy össze szedjem a cuccomat.
Nagyon nagyon és attól is messzebb volt a verseny vége (még a kerékpár rész vége is), felelőtlenség bármit is mondani egy esetleges célba érkezésről. Annyit azonban tudok, mert tény, hogy 57,12 km bringa után, 34,95 km/h átlag sebesesség és 130 –as pulzus mellett élveztem a versenyt (alapozás megkezdésekor 157 –es pulzusnál állapították meg az aerob/anaerob küszöbömet), a fáradságnak semmilyen jele nem mutatkozott. Éppen elkezdtem fogyasztani Gáborék (Enduraid) élelmiszereit, 6 darab só tablettánál tartottam és kb fél liter iso italnál (a só tabletta világbajnok, mert nem kapszula, az Enduraid iso ital után pedig minden, de minden iso ital pacsuli, aki egyszer megkóstolja, nem akar mást).
Aztán valahogyan elkeveredtem, elvergődtem a strandig, nem a legjobb hangulatban voltam, kábé az, hogy pénz se volt nálam már nem érdekelt. Hatalmas szerencsémre Jojó, Balázs és Marcsi a Klagenfurti strandon kisegítettek és hamar hozzájutattak vagy 3 korsó sörhöz a belépő mellett. Annyi energia és erő volt bennem, hogy azt hittem elhúzóm a hátamon az egész Wörthi tavat. Szégyelltem magam egy picit egyrészt maga a kizárás, mint jelenség miatt, másrészt és ezt csak tetézte, hogy barátok, családtagok ugyanúgy alázattal fordultak hozzám és a verseny iránt, mindhiába. Tudtam és éreztem is, hogy nagyon szurkoltak nekem.
3 hét és egy nap távlatából már tudom, hogy egy igazán embert próbáló felkészülés, egy jól megérdemelt és kiszámolt pihenés után, soha nem voltam még ilyen erős, mint akkor ott, július 7 –én reggel a Wörth –i tó partján. Hogy miért nem akartam befejezni csak úgy a versenyt? 3 dolog jut eszembe erről:
1. Azt már bebizonyítottam magamnak vagy négyszer, hogy végigtudok menni egy ironman versenyen, egyáltalán nem motivált a „just for fun”.
2. Egy sporthasonlat: nyugodtan horgász, fogd ki a legnagyobb halat a tóból, de senkinek sem mondhatod el, és le sem fényképezheted. Az élmény a tiéd, csak …
3. Egy nem sporthasonlat: nyugodtan vizsgázz, csináld végig, ha hibátlan lesz, akkor is megbuksz.
3 hét és egy nap távlatából csakis előre nézek, tényleg igyekszem lezárni magamban és nem gondolni rá. Egy lelkes amatőr vagyok, rajtam kívül vagyunk még vagy több száz ezren, de ez még ezen a szinten is nehezen megy. Rengeteg kérdés, észrevétel, tanúság felmerült bennem. Sokszor hallottam már, hogy harapást kutyaszőrével. Valóban nem kell feltalálni a langyos vizet, mert ez csak egy verseny volt, ami így sült el, ezzel már nem lehet mit kezdeni, rágódni teljesen felesleges rajta, Előre kell nézni. Ezzel maximálisan egyet is értek. De talán itt mutatkozik az amatőr versenysport egyetlen egy negatív oldala.
Legalábbis én nem találkoztam még a többi sötét oldalával. Az értelmes amatőr versenyzők, és ez különösen igaz egy ironmanre, magukkal és családjukkal kötnek szövetséget, ha úgy tetszik szerződést a felkészülésre és a versenyzésre. Ne feledjük, mi ezt csakis önön szórakoztatásunk, saját határaink megismerése, komfort zónán kívüli önfeledt élmények tapasztalására használjuk, egy fillér nem jár érte. Ezen nincs mit magyarázni, az egyik legönzőbb dolog. A barátok, család, munka ennek közvetett haszonélvezője. Ne legyenek illúzióink, nekik ez ugyanakkora erőfeszítés, mint nekünk. Halál idegesítő lehet, amikor hónapokon keresztül azt hallják, hogy most ne, mert bringáznom kell, jó most úgy, mert 6 –tól úszok, rendben, de érjünk haza este 8 –ra, mert reggel futnom kell. Sorolhatnám, ez egy véget nem érő lista.
Enélkül a szerződés és szövetség nélkül nincsen értelme, még ezzel együtt is baromira nehéz. Hangsúlyozom, a lelkes amatőrről beszélek, aki egzisztenciálisan nem függ a sporttól. Mi is kötöttünk egy ilyen megállapodást Ildikóval tavaly októberben (és természetesen Bendegúzzal is, aki akkor még az anyukája hasában volt, de vastagon érintett már), hogy hajrá, a cél mögé valóban egyként felsorakozva, 10 órán belül megyek Klagenfurtban és a család örül apa legújabb „hülyeségének”, utána jöhet a nyár, versenyzés legközelebb majd 2020 nyarán. Ez így is történt, minden nehézség ellenére 190% -os partnereim voltak fejenként. Ezt nagyon köszönöm nekik.
Most már jogos a kérdés, hogy hova akarok kilyukadni. Említettem, hogy teljesen egyetértek azzal a szemlélettel, hogy előre tekintsünk, versenyezni kell, másképp nem megy a felejtés. Hála Istennek verseny is van, lehet válogatni. Az igazi önzőség és igazságtalanság a részemről az lenne, ha most csakis magamra gondolnék. Igen elmehettem volna versenyezni tegnap is, ma is, holnap is, az én gondom megoldódna. De nem ebben maradtunk, nem ezt ígértem nem így terveztünk és Ildiék nem erre számítottak. Bárhogyan is alakul, idénre vége van Klagenfurt után. Ebben maradtunk. Így alakult. Nem tudom, mikor tudok legközelebb egy újabb ironmanre felkészülni (ahogyan említettem a „just for fun” célba érkezés nem érdekel, ha belevágok még egyszer, a célom nem lehet más mint a 10 órán belül). Magamban ott határoztam meg a hitelesség, nem hitelesség határvonalát ironman tekintetében, hogy akkor leszek mindenki számára hiteles, és nem kell a bizonyítványt magyarázni, ha 9 óra tökmindegy hány perc, hány másodpercen belül célba érek egy teljes távú triathlonon. Ezt továbbra is tartom, és nem tettem le róla.
Az okosak azt mondják, hogy ne tartsunk magunkban semmit, adjuk ki magunkból, beszéljük meg, mert a benntartása a dolgoknak egészségre káros. Igazuk is van, nekem ez nehezen megy. Most kaptam egy olyat is, hogy 8 hónap magamból ki nem adott fizikai felkészülést raktározzak el, ha úgy tetszik, fojtsak el magamban. Háááát nem egyszerű feladat. Az úton végigmentem, a jellemem, fizikumom fejlődött, abban bízom, hogy ez nem fog elveszni, és ennek a munkának is köszönhetően el fognak még azok a lábak és karok sülni. A kedvem, motivációm nem ment el, versenyezni és sportolni imádok továbbra is. Hiányérzetem van.
Hibáztam, szabályt szegtem? Igen, ez nem vita. Igazságtalanul szigorú büntetést mértek rám? Igen. Szabályok kellenek, amiket be kell tartani és be is kell tartatni. De vallom azt is, hogy a körülmények befolyásolhatják a döntést, a bírónak igenis meg van a mérlegelés joga, és elvárom tőle, hogy egy teljesen amatőr versenyen ezt meg is tegye (és fusson végig az agyán, hogy milyen áldozatokkal jár egy ilyen versenyre való felkészülés, mind anyagi, mind emberi oldalról). Természetesen, ha valaki szándékosan rongál, jogosulatlanul versenyt előnyt szerez, technikai segítséget használ …stb, azt azonnal büntessék a legszigorúbban. De egy pisilésért kiállítani??? Ugyanazt kívánom Jürgennek, amit Ő tett velem: az élet minden, de minden területén betűre pontosan tartassanak be vele minden szabályt kivétel és mérlegelés nélkül. Sok sikert neki hozzá.
3 hét és egy nap távlatából sok kérdés merült fel bennem (jelen pillanatban is levelezek az Ironman szervezőkkel ugyanezekben a témákban, egyelőre szélmalomharc, de az én igazságérzetemnek jót tesz):
1. Miért van az, hogyha sikeresen befejezek egy versenyt azonnal kapom a bizonyítványt, hogy mi, mennyi mikor. Most miért nem kaptam egy írást, hogy itt is és emiatt, a versenyszabályzat ezen pontja szerint kizártak. Ugyanis nem kaptam ilyet a mai napig.
2. Miért van az, hogy az Ironman nem megtörtént dolgokra hivatkozik, és azt állítja, hogy nem is a pisilés, hanem kék kártya miatti büntetés le nem tiltása miatt zártak ki. Szó nem volt kék kártyáról, álló helyzetben ez vicces is lett volna bolyozásért büntetni. Ha az 1. pontban feltett kérdésem nem lenne, akkor ez sem.
3. Miért van az, hogyha úgy kezdek egy levelet, hogy ez nem óvás, hanem panaszom és csalódottságom kifejezése, akkor az Ironman úgy válaszol, hogy sajnálják, de óvásnak már nincsen helye, mert határidőn túl vagyunk.
4. Miért van az, hogy országonként más és más a bírói hozzáállás, felfogás? Miért van az, hogy például Barcelonában elmegy mellettem nem egyszer a bíró, amikor pisilek a bokorban, vagy Olaszországban feltett lábbal tapsolnak a kerékpárpálya szélén a 30 – 40 fős csapatoknak, ahol éppen a bolyozás oktató filmje forog. Ennek egy következménye van, az atléta előtt nincsen egyértelműség. Olyan ez, mintha mondjuk, Ausztriában lóhússal adják és piros zsemlében a BIG MAC –t, Németországban meg löncshússal, zöld zsemlében. Papíron mind a kettő BIG MAC.
5. Végigolvastam a versenyszabályzatot, nem egyszer, nem kétszer. Hajmeresztő dolgok vannak benne, hogy miért jár azonnali kiállítás. A kedvencem a „public nudity” (pisilésemnél is erre hivatkoznak), az hogy futáson is tilos a lehúzott zipzár, a mellkas nem látszódhat. Frodénó mellkasát a fél világ ismeri már, mégsem zárták ki (hasonlóan az atléták 80% -hoz). Hadd jegyezzem meg, bicskanyitogató lenne, ha emiatt zárnának ki. De hangsúlyozom, papíron piros lap jár érte, mégsem osztogatják. Nem veszik észre? Okés, léteznek verseny közben készített fotók, amiken tisztán látszik.
6. Piros lap jár azért is, ha valakit kísérnek, vagy nem hivatalos frissítő állomáson bármit elfogad. Hadd ne számoljam össze futáskor mennyi atléta társamat követik, biztatják mellette futva és adják a kezükbe a frissítőt (sokszor csak vizet). Hadd jegyezzem meg, bicskanyitogató lenne, ha emiatt zárnának ki. De hangsúlyozom, papíron piros lap jár ért.
7. Negyvenen nem érnének célba, ha betű szerint tartatnák be a szabályokat. És igen, egy profi, aki pénzért úszik, fut és biciklizik, nem az a kategória, aki hobbiból teszi ugyanezt. Nem véletlenül rajtolnak külön, a mezőny előtt, depóznak külön, és követi őket külön figyelem – teljesen joggal. Ezt illene figyelembe venni.
8. Miért van az, hogyha egy bíró kezében több büntetési lehetőség is van, akkor egyből előveszi egy legalábbis vitatott szituációban a legerősebb lapját, hogy azt már korrigálni se lehessen?
Itt tartok most. Pihenek, el akarom felejteni ezt az egészet, ki akartam magamból írni. Hibáztam, az tény. Miben hibáztam:
– Technikai értekezletre mindig el kell menni. Még akkor is, ha utólag megnézve, egy szó nem esett a pisilésről, azaz a lényegen nem változtatott volna. De el kell menni.
– Vannak buzgómócsingok, akik a támadási felületet keresik és én ezt elfelejtettem. Minél kisebb felületet kell számukra láthatóvá tenni. Soha többet nem pisilek csakis toi toi –ba, akkor is, ha baromság ez a szabály.
Köszönettel most is tartozom, mert az úton végigmentünk, az előadás ment félre. Ildikó és Bendegúz nélkül soha ilyet, ők kellenek. Judynak nagy hála és köszönet, Ő tényleg Mester „bá”.
Jövő tavasszal egy olyan féltávon fogok elindulni, amire majd két évet készülök. Szerintem ez a felkészülési időszak világrekord.
Jövőre találkozunk. Hajrá Spuri!!!”
