Három a magyar igazság

avagy hogyan teljesítettem harmadik teljes távú triatlon versenyem szűk 3 oldalas története

Helyszín: Klagenfurt, Ausztria

Időpont: 2016. június 26

Esemény: Ironman Austria

Résztvevő: Séra Tamás, Spuri SC és világbajnok kísérő csapata

Az első két dolog, ami eszembe jut, a hála és az, hogy vissza akarok menni Klagenfurtba versenyezni. Hálás vagyok, hogy ott versenyezhettem, azon a pályán, olyan körülmények között, olyan kiszolgálással, olyan kísérettel, és nem utolsósorban élő triatlon legendákkal mérhettem össze tudásom ugyanolyan feltételek mellett, ugyanazon a pályán.

A második dolog a köszönet. Nem vagyok profi sportoló, lelkes és a szó jó értelmébe vett bolond amatőrnek tartom magam, de egyvalamiben biztos vagyok, egyedül ezen a szinten (sőt megkockáztatom, semmilyen szinten) sem megy az „ironmanné vállás”. Nagyon sok minden kell hozzá. Én rendkívül szerencsés vagyok, hogy nekem meg van ez a nagyon sok minden. A jóságokat felsorolni kevés lenne ez a lap, mind – mind hozzájárul egy – egy sikeres célba éréshez: a csapat és az edzők ahol, és akikkel mindennap edzhetek, a család, akinek nem feltétlenül kell személyesen jelen lenni, érzem, hogy küldik a hajrát, a barátok, akik sokszor értetlenül állnak azelőtt amit csinálok és azok akik fáradtságot és unalmat nem ismerve szurkolnak nekem. A jó szó a KÖSZÖNÖM!

Nem is merek konkrét felsorolásba bocsátkozni, mert 100%, hogy valakit kihagyok, és megbántani nem akarok senkit. Egyetlenegy személyt azonban ki kell emelnem. Remélem most sok férj vitába száll velem, de megnyugtatom őket, nincsen igazuk, a legjobb feleségem nekem van, Ildikó nélkül fél ember vagyok, jó kis csapat vagyunk mi egyelőre kettecskén. De el kell, szomorítsam most őt, ezzel a versennyel semminek sincsen vége, lesz folytatás! J

Akkor vágjunk bele és kezdjük a legelején. Az elmúlt egy hónapban minden elért, amit az elmúlt években szerencsésen sikerült elkerülnöm és megúsznom. Elestem bicajjal, összeszedtem egy kisebbfajta torokgyulladást, az Istennek sem akart összeállni a sport, szenvedtem. Egyszóval megment a pszichém. Ezek után sok lehetőség vagy választás nem volt, Klagenfurtnak sikerülnie kell, a vár feladásáról még csak szót sem ejtek, a terveimhez képest előbb nekiálltam a pihenésnek! Haaaaj, de egy nehezem menő folyamat ez nekem J

Réges régen készülődtünk már erre a nagy napra, elindultunk Klagenfurtba. Minden és mindenki a maximumot hozta körülöttem: profik által irigyelendő csapat kísért el a versenyre, hiába hangzik közhelynek, felelősségem teljes tudatában kimerem jelenteni, nem az. Azt hiszem, azt hívják pénzben ki nem fejezhető támogatásnak, amikor az embert elkíséri felesége, anyukája, edzője, egy olyan mentora, aki nyert már olyan versenyt, amin indulni készültem (jobb szó inkább egyszerűen a barátaimnak mondani őket), a legfiatalabb barátja, és ne feledkezzünk meg arról a csapattársról, aki már nem csapattárs, hanem az egyik legközelebbi barátom. Ezek után vérciki lett volna leszerepelnem.

De most már tényleg a lényegre térek. Vasárnap, hajnali 4 óra, csörög az óra. Nem pattanok fel, és nem nyomom le álmosan az ébresztő órát. Nem, mert 3 óra 31 perc óta fenn vagyok. A két tojásos rántotta tuti reggeli után indulás a versenyközpontba, ahol a „staff” tapsoló sorfala fogad. Értenek hozzá J. Utolsó simítások a depóban. Keréknyomás ellenőrzése, hátsó kerék picivel 8 bár felett, tökéletes. Teszek, veszek a bicaj körül, memorizálom tizedjére az útvonalat, elpróbálom az öltözködést, amikor az első meglepetés fogad, hoppá leengedett a hátsó kerék. Defekt egy kipipálva. Aggodalomra semmi ok, van még idő, a szerviz kicserélte, minden rendben, keréknyomást már nem ellenőrzöm, ennek nem kevés jelentősége lesz még. Hiba egy elkövetve. Mit sem sejtve elindultam az úszás rajtjához.

Gyors öltözködés után, bemelegítés, aztán irány a rajt. Hiba kettő elkövetve. Hiába az előkelő startpozíció, elkéstem. Iszonyat sor már a rajtnál, nem volt mit tenni beálltam. Hála Istennek, hiba kettőnek semmi kárát nem láttam, triatlon versenyen a legkulturáltabb úszást mutatta be a mezőny, amit átéltem. Egyetlenegyszer érintkeztem, az azonban emlékezetes maradt, egy fejrúgást kaptam kijövetel előtt 10 méterrel. Igazából semmi említésre méltó nem történt az úszáson, kényelmesen, de haladva csaptam előre. Hacsaknem azt nevezzük eseménynek, hogy Gáborral kb. háromszor átbeszéltük, hogy keressek viszonyítási pontot az úszáson, ami segít a csatorna közepét betalálni, meg is találtam, igen ám, de egyvalamit elfelejtettem. Kora reggel szembe fog sütni a nap, a semmit nem láttam a vízfelületen tükröződő naptól, kifejez mindent. Nem volt jelentősége, megtaláltam a csatorna közepét, de tanúságnak jó, mindig van egyvalami, mait kifelejtek. Úszáson ez volt az.

Elfogadható idővel, a fáradtság legkisebb jelét sem mutatva, az úszás letudva. Tömött szurkolói sorfal között irány a depó. Igen, tudom, lassú vagyok a depóban, de már sokat fejlődtem J Felültem a bicajra, és azonnal éreztem, valami nincsen rendben. Ez a bringa pattog, csúszik, pedig nem szokott. Visszaütött a hiba egy, hogy nem ellenőriztem a keréknyomást. Mint utólag megtudtam a 8 bár helyett kaptam 12 bárt, ami testvérek között is sok volt. Semmi baj, kaptam már defektet. Defekt kettő kipiálva 500 méterrel az indulás után. Elő a pótbelsőt. És jött az első és egyetlen b….meg. Rövid a szelep! A fortély és erő mindent megpróbált, de én magam sem értem hogyan, halál nyugodt és koncentrált maradtam a két másodperces megingás után. A fenyegetéstől és alkudozástól már Dobó István várvédői sem ijedtek meg, én sem. Ki a hátsókereket és „futás” vissza stoplis cipőben a 2 – 300 méter messze lévő szerviz ponthoz, ahol ismét kaptam 12 bárt, de nem álltam le vitatkozni, fogtam és a csere után könnyítettem a nyomásom, a tapasztalatomra hagyatkoztam, hogy milyen egy 8 bar nyomással rendelkező gumi. Bejött. Vissza a kereket, és usgyi a versenytársak után. Minden tudatosság nélkül ránéztem és megjegyeztem, 8 óra 6 perckor álltam meg, és 8 óra 27 perckor indultam tovább. Az biza 21 perc. Nem érdekelt.

Többen kérdezték, hogy nem lettem-e ideges, mérges, vagy hogy ki vigyázott a bicajomra. Igazából 2 másodpercig voltam ideges, aztán elszállt. Nem is maradhattam mérges. 5 másodperc alatt 3 önként jelentkező termett ott segíteni és vigyázni a bringára, a kerékkel való futásom alatt pedig akkora tapsot és biztatást kaptam, mint szinte egyetlenegyszer sem. Erre a sportszerűségre emlékezni fogok azt hiszem elég sokáig!!!

A 150 km –ig egy élvezetes, mindent igény kielégítő bicajozás következett. Szedtem a sótablettát, 30 km –ként frissítettem, visszagondolva, hihetetlen gyorsan eltelt az idő. Aztán leszakadt az ég, van stílusa az Öregnek, gondoltam. Az az igazi, áztató, anyaszomorító eső kapott el minket, hol máshol, mint a hegyről lefelé jövet. A verseny hangulata azonnal megváltozott, érezhetően óvatosabb lett mindenki, kulturált és felelősségteljes tekerés következett. De Isten velünk volt, megijesztett, de kb 60 perc múlva visszajött a humorérzéke, és kitisztult az idő. Egy nem mindennapi tapasztalattal lettem gazdagabb. Jó lett volna Ayrton Sennának lenni, aki esőben egyedülálló módon tudta hol vannak a cölöpök, és iskolázott, de Senna csak egy van, és az nem én vagyok.

Az első és egyben utolsó utolsó koffeines frissítő és sótabletta a bringa legvégén, és kezdődhetett a futás. Nagyon büszke voltam magamra, mert úgy tudtam elkezdeni a futást, ahogy a nagyok mindig javasolják, „friss” lábbakkal. Meg is volt kb 17 – 18 km –ig a lendület. Nem volt nehéz, a futópályán szétszórva mindenhol szurkoltak nekem, Norbi és Gergő kirohanását a kávézóból pedig, amikor meglátott, maga Zrínyi Miklós megirigyelte volna. Zseniális volt, de ez mindenkire igaz!!! Aztán úgy futás második felének elején elkezdtem fáradni, úgy igazából, elég komolyan. A dinnye sem segített. Aggodalomra semmi ok, ezt tudtam, vártam.

Eljött az utolsó 10 km, azaz elkezdődött az ironman, az a 10 km –es futó verseny, amire már elég szépen bemelegítettem. Ildikó igazi motivátor volt ebben a pillanatban: „Élvezd, mert mindjárt vége!” Milyen igaza van és volt! De utolért kalapácsos ember, nem a szó klasszikus értelmében, elég sajátos és stílusos módját választotta. Két olyat vágott samu kalapáccsal a combomra, hogy három nappal a verseny után is fáj. Nem tagadom, az utolsó előtti és az az előtti frissítésnél belesétáltam. Rohadt nagy szerencsémre lebuktam! J Kolos, Meli és Gábor valamit érzett – nem inkább tudott. Vártak a 39. km –nél és amikor meglátták, hogy csalok, azonnal reagáltak, és a csatorna túlpartjáról bicajuk nyergéből szó szerint beordibáltak a célba. Nem tudom honnan, nem tudom miképp, de egy biztos, ennek köszönhetően erőre kaptam, nem hittem volna, de hajráztam.

Befordultam, az egész hétvégén az „osztrák Péter Attila” által már unalomig ismételt utolsó 200 méterre, a „magic carpetre”. Itt nem voltam magamnál, nem tudom leírni, ezt inkább élje át mindenki. Unalmas lehet már, de akkor is leírom, mert igaz és nem győzöm elégszer idézni, és már ma is idéztem tőle. Ayrton Sennával engem egy könyvben sem lehet említeni, de ő mondta, hogy a célba érkezés élménye annyira intenzív, ha egyszer megtapasztalja az ember, újra és újra át alkarja élni. Szóval, ha elfogadtok egy javaslatot, éljétek át! J Megcsináltam amiért jöttem, 10 óra 44 perc 39 másodperc.

Kérdezték, hogy nem bánom azt a 21 percet, vagy az esőt, mert lehetett volna jobb az időm. Igen, lehetett volna 10 óra 23 perc, de nem lett, mert defektet kaptam és az eső esett. Nem bánom, nem érdekel, nincsen bennem hiányérzet, ami tőlem tellett megtettem, amire pedig nincsen ráhatásom, minek foglalkozni, csak elrontom az egész ízét. Jelen pillanatban ezt tudom, ami nem jelenti azt, hogy megelégszem vele, megyek tovább. Fogok még ironman versenyt csinálni, ahol nem kapok defektet, és nem fog esni az eső. Szerencsére még mindig látom a fejlődésem lehetőségét.

Legvégül bemutatom áldozatom a statisztika oltárán (depó időn ér nevetni, mert valóban szánalmas):