avagy: Egy nap, amikor minden összejött
Helyszín: Budapest, Kopaszi gát
Időpont: 2014. augusztus 23.
Rögtön egy anyák napi vers jut eszembe, ami emlékeim szerint valahogy úgy kezdődik, hogy „réges régen készülődtünk erre a nagy napra, hiszen ma van a világ legis legszebb napja”, de a befejézése már eltér a megszokottól, „hiszen ma van az ország első Ironman 70.3 verseny napja”. Szerintem egyetlen, a triatlonnal valaha is találkozó embernek (legyen az profi, kezdő, újrakezdő, lelkes szurkoló, érdeklődő, haladó, középhaladó) sem kell különösképpen elmagyarázni, hogy mit jelent egy Ironman égisze alatt rendezett triatlon verseny. Nem is ragozom tovább, a lényeg, hogy versenyzőként nem tapasztaltam még ilyen mértékben, pontosan megrendezett triatlonversenyt, valóban a profizmus költözött arra a napra Budapestre.
Útban a szeptemberi teljes távú triatlon versenyem felé, 1.453,031 km futás, 221,471 km úszás, 2.852,050 km bicajozás, valamint rengeteg erősítő gyakorlat után ébredtem a borús augusztus 23 –i reggelre. Jobb lábbal keltem, és már a reggeli közben éreztem, hogy valami nagyon klappol, óra nélkül, magamtól pattant ki a szemem, kipihentnek, nyugodtnak éreztem magam. Eszembe jutott, hogy ebből még bármi lehet, egy a cél, ezt a nyugodtságot őrizzem meg egész napra. Arra gondoltam, hogy a 666 –os rajtszámú versenyzővel ki az Ördög merne szórakozni?J
A rajt előtt egy gyors ellenőrzés a már pénteken bedepózott bicajon (keréknyomás, kulacsok megtöltése, felhelyezése) a „BIKE” és a „RUN” zsákokon, valamint a kellő mennyiségű vazelin megfelelő helyre történő felkenése után már ott is találtam magam a rajtvonalon, a fekete úszósapkás versenyző társaim között. A vízhőmérséklet igazodott az ide felejthetetlen nyári hőmérséklethez, alulról nyaldosta a 19 Celsius fokot, ezért nem volt kérdés, hogy ez egy neoprenes úszás lesz.
Pontban 9 óra 35 perc 2 másodperckor elrajtolt a 30-34 évesek mezőnye, köztük velem. Az öbölre sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy széles, több száz ember úszására kényelmes helyet biztosító vízfelület. Ennek megfelelően igazi daráló volt, próbáltam a szélén pozíciót fogni, gondolván, hogy ott nyugodtabb lesz a légkör, tévedtem. Nem volt az. Igazi küzdelmes, verekedős úszás volt a táv első harmada mindenképpen, de a későbbiekben sem érzetem a magányt, sikerült olyan helyre verekednem magamat, ahol egy tempóban úsztunk, legalább előznöm nem kellet, csak oldalra figyelnem. A 1900 méter vége felé haladva utolértük az 15 perccel korábban rajtolókat akiken, szegényeken mint egy gyorsvonat szószerint átrobogtunk, nem lettem volna a helyükben.
Ez az úszás sem volt kivétel a többitől, anélkül, hogy különösebben megfeszültem volna, vagy elfáradtam volna 31 perc 11 másodperc után már futottam a depó felé, hogy a hidegvízben túlbuzgó vesém termékét kiürítsem, majd felvegyem a bicajom.
A kerékpáron semmi, de semmi újdonság nem volt kezdéskor, amit idén már ne szoktam volna meg, szembe szél, ami ki is tartott végig a rakparton, egészen az Árpád híd utáni fordítóig. De aztán valami, idén alig tapasztalt csoda történt, a szél alább hagyott, és ha nem is állt el teljesen, nem volt zavaró. Szerencsésebbek voltak a később rajtolók, ami a szelet illeti.
Az sem volt újdonság, hogy a táv első harmadában menetrend szerint megérkezett Balázs, és megelőzött. Igazából ekkor kattant be valami az agyamban. Tudtam, hogy Balázs nem fog rosszul bicajozni, jobban megy alapjáratban mint én, azaz ha rátapadok, és nem engedem megszökni, akkor tökéletes nyúl, és én is elégedett leszek a bicajos időmmel. A tervem annyira jól sikerült, hogy valamikor 50 kilométer környékén meg is előztem, és fordult a kocka, én lettem a nyúl, Balázs pedig az agár. Ezutón köszönöm Balázsnak, hogy nem okozott meglepetést, halálpontosan érkezett, és húzott magával. Nagyon kellett, hogy 2 óra 41 perc 11 másodperc bicajozás után, már húzhattam is a futócipőmet a depóban.
Egy pillanatra eszembe jutott még a kerékpáron, hogy esetleg megbosszulja magát a futáson a gyorsabb tempó, de az akkor nem érdekelt, elhessegettem ezt a gondolatot. Jól tettem, idén már sokadjára, végig kontrol alatt tartva (nem azt jelenti, hogy nem fáradva/elfáradva), egyenletes tempóban haladtam előre a futópályán. Valami nagyon el van találva idén a futásomban, ebben biztos vagyok, és ezt támasztja alá az is, hogy 1 óra 34 perc 25 másodperc alatt huss, elszaladt a félmaratoni táv.
A futás utolsó, negyedik körében pillantottam először az órámra kifejezetten abból a célból, hogy kalkuláljam a célba érkezésem idejét (addig az összidő nem érdekelt), és meglepődtem, hogy hoppá, nem az, hogy az „A tervem” (ami 5 óra 15 perc volt), hanem az „álom tervem” is összejöhet az 5 órán belüli féltáv. Nem tévedtem, a rajt után 4 óra 54 perc 57 másodperc után szakítottam át a célszalagot.
A verseny teljes távja alatt valami olyasmit éreztem, mint a tavalyi Pécs – Harkány futóversenyen, csak mentem, és élveztem az egészet. Semmi, de semmi nem zavart meg. Azt hiszem erre mondják, hogy elkapott a „flow”. Mindegy mennyi van még hátra, vagy milyen nehezítő körülmény jön velem szembe, nem érdekelt, nem érzetem, mentem előre. Jó ütemben kaptam el a frissítéseket, megfelelő mennyiségű só tablettát szedtem be. Aztán eljött az este, vagy inkább a vasárnap reggel, amikor egyszerre zuhant rám a fáradtság és a kimerültség jól eső érzése. Akkor éreztem igazából, hogy hulla fáradt vagyok, mozogni nem bírok. De ha ez nem verseny közben jön el, hanem utána, kit érdekel?
Egy mondatban összefoglalva, ha esetleg furcsán is hangozhat, de engem rendkívüli módon feltöltött ez a verseny. Hálás vagyok érte, hogy elindulhattam egy ilyen versenyen, és remélem még sok sok ilyenben (ha jobb nem baj) lehet részem. Köszönök szépen mindent, a barátoknak, szurkolóknak, a családnak (akik csakis miattam jöttek fel Egerből), de legfőkképen egy nagy KÖSZÖNET Ildikónak és a Spurinak, hogy velük edzhettek, versenyezhetek, és hogy az edzők hibátlan programot állítanak össze a felkészülésre, és talán a mi a legfontosabb, az egymásnak való szurkolás (is) szerintem párját ritkító volt.
Folytatás szeptember 13 –án, Balatonkenesén.
