Vannak sorozatok amik szemmel láthatóan sosem érnek véget. Például az idei IM beszámolóink sora ilyen :). De csak így tovább, sporttársak, csak így tovább, újabb és újabb érdekes nézőpontok és újabb motivációk, hogy más is felvegye a kesztyűt… Alább András (a képen a bal szélen) beszámolója, olvassátok:
Késve bár, de törve nem, leültem összeszedni a gondolataimat a nagy megmérettetéssel kapcsolatosan és ezt most szeretném megosztani veletek is.
Egy kicsit az előzményekről írnék, mert azt gondolom nem sokan tudjátok, hogy mikor kezdtem bele a felkészülésbe és hogy miért is csináltam ezt az egészet. Tavaly augusztusban egy álmatlan forgolódós éjszakán volt, hogy a jövőmről, céljaimról kezdem filozofálni és azt éreztem, hogy rengeteg dolgot szeretnék még csinálni, sok mindent szeretnék még megtanulni, stb…. de mindig csak a kifogások jöttek, hogy nincs időm, nincs most kedvem, fáradt vagyok, munka mellett nem lehet. Akkor úgy éreztem, változtatnom kell, hogy kell valami igazán nagy cél, amit belátható időn belül teljesíteni tudok, ami igazán nagy kihívást jelent és amivel bizonyíthatok magamnak egyrészt azzal, hogy 30 évesen még jól ketyegek, másrészt pedig abban, hogy ha valamit igazán akarok akkor, azt el is érhetem, legyen az bármi. Végül is addig hergeltem magam, hogy minden nap eszembe jutottak ezek a gondolatok és jött az ironman……
Szeptemberben elkezdtem futni, ami akkor még 5-8km es patak köröket jelentett, néha a Margitszigeten 2-3 kört, vontatott tempóban, de végülis első mérföldkőnek a Budapest Maratont tűztem ki célul, amit 3 napos hasmenést követően iszonyatos fájdalmak közepette teljesítettem. 5:18 alatt.
A lelkesedésem nem hagyott alább, de éreztem ez édes kevés lesz egy ironman teljesítéséhez, ráadásul ez még csak a futás volt. Elkezdtem úszni járni a KSI uszodába, ahol a 4.-5. alkalom után összetalálkoztam egy kedves edzőnővel és heti 1x különórákat vettem tőle. A mellúszásom nagyon jó volt, de szerettem volna gyorsban teljesíteni a távot, ezért elhatároztam, hogy dec 31 ig arra készülök, és ha addig nem történik drasztikus változás ( 25m után a seggemen vettem a levegőt) akkor a maradék időben a mellre fogok összpontosítani. Idő közben nekiálltam bringát keresni a hatalmas hozzá nem értésemmel és így találkoztam össze Pécskövi Tiborral aki lámpást adott a kezembe, mert elküldött Gábor egyik előadására. Szerelem volt első látásra. A következő futó edzésen már lent is voltam, beálltam a lányokhoz, mert kikészültem a Gellért hegytől és a Tabáni lépcsőktől. Így utólag azt gondolom a futóedzéseknek ez volt a legkeményebb és legeredményesebb része, legalábbis nálam.
Nem szaporítom a szót, úszás alakult, futás rendben ment, már csak a bringát kellett volna elkezdenem, hát szobabiciklire pattantam, télen kb 3x 100km volt ami említésre méltó. Április lehetett, amikor a bringám megvettem és nekiláttam az aszfalton tekeregni. Mondanom se kell, hogy sokkoló volt a különbség a szobabringához képest. Szó mi szó versenyt futottam az idővel, próbáltam tartani magam a Béla féle edzéstervhez, igyekeztem felszedni minden hasznos tudnivalót az előadásokról, edzéseken.. és végül azon kaptam magam, hogy eltelt a felkészülési idő.
Nagyon sokat jelentett a Balatonman verseny, mert ott végre élesben is megtudtam milyen egy triatlon verseny, milyen depózni, miket kell összekészíteni, mikor mire lehet szükségem, vagyis elvesztettem a “szüzességem”, így ezen már nem idegesítettem magam annyira a Nagyatádi megmérettetés előtt.
A versenyt megelőző éjszaka elég jól aludtam, de reggel ettől függetlenül nagyon fáradtnak éreztem magam. Teherautóra dobtam a bringát, majd egy csendes nyugodt helyen megreggeliztem és közben próbáltam végigpörgetni magamban az elmúlt 8-9 hónap eseményeit. A tóhoz mire kiértünk a párommal, elég szépen összegyűltek az emberek, de még bőven volt idő a készülődésre. A bringám viszont sehol nem volt. A sofőr aki hozta rámutatott egy fára, hogy oda tette le, de ott nem volt semmi. Na lőttek a nyugodt rajtnak, a pulzusom az egekben és minimum 15 percig rohangáltam mire megtaláltam a depóban letakarva. Legalább nem kellett sorban állnom a depóhoz, már csak ellenőrzésre sétáltam vissza vele. Érzékeny búcsú asszonytól és már ott is voltam a rajtnál, ahonnan már nincs visszaút. Fájdalmas volt, de egy kicsit megnyugtatott a csapattársak látványa. Kisebb röhögőgörcs kapott el, amikor megláttam a tó jobb szélét a sekély vízzel, azonnal beugrott B. Béla története, hogy ő ott futott egy jó darabon amikor a többiek már rég úsztak kikerülve ezzel a dulakodást.
Az úszás első köre kimondottan jól esett, nagyon kellemes volt a víz, a második körben egyszerre kezdtem érezni a hónaljam kidörzsölődését (ami eddig még soha nem volt) és a térdem, ugyanis a végén a mellúszás győzedelmeskedett, de az annyira nem ízlett a térdemnek. Végülis megfogadva a nagyok tanácsát, szépen nyugodtan leúsztam a távot. A depóban eltöltöttem a fél délelőttöt, mindent 3x végiggondoltam aztán lóra pattantam. Az első 15km en furcsa feszítő érzés volt a vádlimban ami szerencsére később elmúlt, sőt az úszásnál tapasztalt térdfájást sem éreztem már. Az első bökkenő 20 körül jött egy darázs személyében, aki a combomba nyomta a fullánkját és nem is nagyon akart tovább állni, majd addig hadonásztam, hogy csak lesöpörtem, de ezzel majdnem kiegyenesítettem az erdei kanyart. Elég szép kis daganatom lett, de lehetett volna rosszabb is. A második bökkenő 50körül lehetett a Kovács találkozótól pár száz méterre ahol megadta magát a hátsó kerekem. Iszonyatosan kellett koncentrálnom, hogy lelkileg ne törjek össze, zökkenőmentesen folytassam a versenyt. A belső csere után pont amikor a pumpát műtöttem volna le a bringáról, megjelent az ELTE szervízautója, félreállítottak, felfújták a kereket adtak egy tartalék belsőt, vizet és utamra eresztettek. Ezúton is örök hálám! Nagyon jó volt beérni Nagyatádra, minden alkalommal feltöltődve jöttem el a családomtól. A bringázás elég jól ment a magam módján, a harmadik körben azért elkapott egy holtpont, ami a szembeszél miatti szuttyogásnak volt köszönhető, úgy éreztem soha nem érek a végére. Éppen ezért a futást egy kicsit nyűgösen kezdtem, de a zuhany dobott rajtam egyet. Elég hamar átálltam, minden jól ment egészen a 4.körig amikor is elkezdtem belassulni. Semmi fájdalmam nem volt, nem szédelegtem, jó volt a gyomrom, egyszerűen csak az időmön láttam, hogy lassulok. Na ekkor jött Gábor, úgy rám kiáltott, hé András… hol voltál?,… hanyadik köröd? egész megijedtem tőle, nyugiban futkározok, majd rámüvöltenek Azt hiszem azonnal látta, hogy valami nem stimmel és egyből a sót kérdezte, mire én mondtam, hogy verseny előtt tankoltam, verseny közben 3db-ot ettem. Lenyomott a torkomon 3 tablettát, innentől kezdve minden fordulónál vagy atomsós paradicsomot ettem, vagy a Gábor sótablettáját vettem be, de a lényeg teljesen felélénkültem, újra a normális tempóban haladtam. Álmomban nem gondoltam, hogy ennyi sóra lehet szükségem. Nagyon köszönöm a jeges zacsikat, a frissítőpontok tőgymeleg vize után ez volt a mennyország. Köszi Béla a kíséretet, jót dumáltunk, sikerült betartani, hogy ne álljak meg, ami rengeteget számított. Az utolsó körben a bal combom kezdett görcsölni, de akkor már nem érdekelt semmi, csukott szemmel is ment a futás, karon ragadtam asszonykát és együtt átléptük a célvonalat. 14:34
Egy picit le kellett feküdnöm a célban, mert elkezdtem émelyegni, amivel ráhoztam a frászt mindenkire, de 10p múlva már minden rendben volt.
A másnapi díjátadón nem néztem az összefoglaló videót, mert fátyolos lett a szemem tőle, inkább megvettem dvd-n és csak most vasárnap játszottam le, iszonyatos élmény, felejthetetlen dolog.
Természetesen hazafele már azt ecseteltem, hogy hogyan lehetnék 2 órával jobb, vagyis valami elkapott, megfertőzött…..
Nagyon más területen sportoltam eddig, a felkészülés alatt nagyon sokszor hiányzott a küzdősport, de most hogy ironman lettem hiányzik a triatlon is. Melinda, kérdésedre válaszolva egyelőre minden szabadidőmet a páromnak szentelem, mert rengeteget kellett nélkülöznie a felkészülés alatt, egy darabig még punnyadok, de mindenképpen megyek még futkározni hozzátok.
Nagyon sok csapatban megfordultam már, nagyon sok sportolóval találkoztam már, de egyértelműen kijelenthetem, hogy Ti Spurisok vagytok a legjobb közösség. Tudom, páran szúrósan tekintettek rám “kalandorra” aki csak leesik ide, belekóstol a triatlonba és mindent azonnal akar, de ez is csak segített, motivált.
Nagyon örülök, hogy megismertelek titeket, mindenkinek köszönöm a segítségét, a tanácsát, higgyétek el mindenki tudott olyat mondani, vagy tenni amivel hozzájárult a győzelmemhez.
