Mert 3 a magyar igazság – de egy a ráadás, így mi sem álltunk le. Íme, Tamás IM beszámolója egy életre szóló élményről:
Egy közmondás szerint, a leghosszabb úton is úgy kell végigmenni, hogy megtesszük az első lépést. Hála Istennek megtettem, és lépésről lépésre végig is mentem az úton, aminek a végére teljesült az egyik álmom, ironman lettem. Röviden így foglalnám össze életem első ironman versenyét.
A verseny és a teljesítmény is megérdemli azonban, hogy picit részletesebben is beszámoljak az én „D-Day-emről”.
Egészen pontosan 2012. november 1-én kezdtem el a konkrét, specifikus felkészülést (több éves munka előzte meg azt, hogy bele merjek vágni egy ironman felkészülésébe), hogy „D-Day”, „H-Hour-ban” felkészülten állhassak a rajtnál, csak én nem partra szállást terveztem, hanem vízbeszállást. A 8 hónap száraz edzéstényei:
Úszás: 265 km
Futás: 1525 km
Kerékpár: 3085 km
Erősítések: 144 alkalom (A statisztikát kedvelők számára ez a következőt jelenti: 11.520 darab fekvőtámasz, 17.280 darab hasprés, 11.520 darab hátizom erősítés, 34.560 darab oldalsó izomerősítő gyakorlat.)
Elérkezett a nagy nap, és július 27-én reggel 4:30-kor csörgött az óra. Reggeli, összepakolás és indulás a rajt helyszínére. Minden a terveknek megfelelően, nem izgultam jobban, mint máskor verseny előtt, időben jött a technikai szünet, a depózás zökkenőmentes volt, az elköszönés, a kísérőktől való búcsúzás, és a rajtvonalra való felsorakozás jobban nem is sikerülhetett volna. Már tényleg csak az erőpróba volt hátra.
Végre elindultunk, hogy a nap végére elfogyjon a reggel még előttem álló 226 km. Az úszás jól esett, sikerült egy kisebb verekedéssel megúsznom, egy könyököst kaptam a mellkasomra, ami még belefér. Az egész úszásból két momentumra emlékszem, az egyik, hogy a 800 méteres bójánál gázolaj szag volt, a másik pedig, hogy olyan tiszta volt a tó vize, hogy láttam benne az órámon a számokat. Tényleg élvezetes része az úszás az ironmannek, ezt éreztem már előtte, most pedig már tudom is. A Kondorosi jeges vizéhez szokott embernek termálvíznek tűnt a Gyékényesi tó. Pikk-pakk elment az az egy óra, és már túl is voltam az úszáson, jöhetett a bringa. Az ironman –ből, már meg volt az ’i’ betű :).
Nem kapkodva, gyors depózás, evés-ivás, és pattanás a bicajra, egy pillanat itt is megragadt bennem, Judy hangja, amikor készültem a nyeregbe ülni: „Nyugodtan, ezen semmi sem múlik.”. A vesém hibátlanul működött, amit onnan tudtam, hogy pár kilométer után rám jött a pisilés, amit „ingyen” megúsztam, köszönhetően annak, hogy a vasúti átjárónál én voltam az első versenyző, akit megállítottak, mert jött a vonat. Soha rosszabbkor sorompót!
A legjobban a biciklitől tartottam a verseny előtt (most már azonban tudom, hogy az ironman tulajdonképpen egy futóverseny, és ha félni nem is kell tőle, de az a legkeményebb része), ennek ellenére holtpont nélkül tekertem, végig élvezve a versenyt. A táv első harmadában ez nem is esett nehezemre, egy kiránduláshoz hasonlított az egész, ahogyan egy arborétum szerű parkban, fák között haladtunk. A kisköröknél pedig mindig vártam, hogy beérkezzek Nagyatádra, ahol saját depó várt, és adott akkora pluszt az ott kapott segítség, hogy elegendő volt a következő 35 kilométerre.
Szépen lassan eltelt a leghosszabb etap, a kerékpáros rész is, Az ironmanből, már az ’iron’ résznél tartottam, csak a ’man’ volt hátra, amit így utólag, a legnehezebben adtak :). Gyors zuhanyzás, zoknicsere, futócipő felhúzása, és jöhetett a futás. Úgy látszik ez nekem a sok kis megragadt momentum versenye, de az öltöző sátorból kifelé jövet is megragadt bennem egy mondat: „Vigyázz, 38 fok van odakint!”.
Már futottam is. A befejező számot két részre osztanám:
- Az első 15-20 kilométer gond nélkül, igazi futó mozdulatokkal telt el.
- 20 kilométer után pedig elkezdődött az ironman. Ez már csak nevében volt futás, ez volt a küzdés maga. Ilyet még nem tapasztaltam, nem éltem át, mint azon a félmaratonon.
Annak a mondatnak, hogy az ironman egy olyan félmaratoni futóverseny, amire 3800m úszás, 180km kerékpározás, valamint egy félmaraton a bemelegítés, MINDEN BETŰJE IGAZ!!!!!! Új verseny kezdődik 20km körül. Hogy honnan jöttem rá? Levert a hideg veríték, és libabőrős lettem. Hiába locsoltam magam, és locsoltak a többiek jeges vízzel, egyszerűen nem hűlt a testem, felforrtam. Árnyékot hírből sem láttam, és nem tudom hány fok volt pontosan, de nem lepődtem volna meg, ha 40 fokot mutat a hőmérő (én 80000000 foknak éreztem ). Ekkor jött Gábor zseniális ötlete (vallom, hogy ez volt az a mozzanat, ami legyőzte a kalapácsos embert, és eldőlt, hogy be fogom tudni fejezni), hogy jégkockákat dobált a gerincemhez a ruhám alá. Ez le tudott hűteni úgy – ahogyan a következő találkozásig.
Túl voltam az első fejbecsapáson, jött a második, görcsbe rándult mind a két vádlim, ami ki is tartott egész végig. A gyógyír, a sótabletta volt rá, amit úgy nyomtak a számba. Én arra emlékszem, hogy a látványától hányingerem volt, pedig semmi íze nincsen, de az a kapszula forma, már pszichésen kikészített. Nem felejtem, ahogyan Gábor körönként kétszer ott állt a tenyerében a ’finomsággal’, 2-3 darab sótablettában testet öltve, és szószerint tömte a számba. A dinnye volt az egyetlen, amit toleráltam, már a víztől is hányni akartam.
Nagyon röviden így, frissítő pontról frissítő pontra telt a második félmaraton. Kérdezik, hogy gondoltam-e rá, hogy feladom? SOHA, SOHA, SOHA nem jutott ez az eszembe egész verseny alatt, arra gondoltam, hogy nekem be kell érni a célba, mindegy milyen áron. Hogy mi segített?
- Minden körben találkozhattam a többiekkel, akik már vártak (életem végig hálás leszek nekik).
- Minden körben láthattam a csapattársaim, akik szintén küzdöttek, és sorsközösséget éreztem velük, arra gondolva, de jó lesz majd erről beszélgetni velük, ugyanazt éljük át.
Aztán elérkezett az utolsó kör… Ezek azok a pillanatok, amiket nem lehet elmondani, leírni, ezt meg kell élni. Ez az élmény életem végéig el fog kísérni. A cél előtt pár száz méterrel Ildikó várt, és Ő volt az, akivel célba futottam, akivel átéltem és megoszthattam szó szerint azt a pillanatot, amikor ironman lettem, átszakítottam a célszalagot. Igazából mind a ketten vasemberek lettünk, Ő azáltal, hogy végig segített, én pedig azáltal, hogy csak a versenyen kellett végig mennem.
Egy biztos, életem élménye volt, mégha közhelynek is hangzik. Egyetlen pillanatra se bántam meg, hogy elindultam ezen a hosszú úton, még évekkel ezelőtt. Olyan élményt kaptam, ami nem mindennapi, és ami nem mindenkivel esik meg. Ezt egész egyszerűen át kell élni.
Ezzel kellett volna kezdenem: Egyedül ez nem sikerült volna, ez 100%. Ez csapatmunka volt. Nagyon-nagyon köszönöm mindenkinek. Megpróbálom a lehetetlent, név szerint összeszedni mindenkit (ha mégis valaki kimaradt, BOCSÁNAT, nem volt szándékos, vállalom a következményeket). Csoportokba osztottam:
- Ildikó: Ő egyszemélyes csoport, aki elviselt, és már halálra unta, amikor arról kérdeztek, hogy mi ez a verseny, hogyan készülök, én pedig válaszolgattam, neki pedig végig kellett hallgatnia. Feláldozott sok-sok közös programot amiatt, mert nekem edzeni kellett. Igazából sorolhatnám véget nem érően, hogy miért vagyok neki hálás. A lényeg, hogy HÁLÁS vagyok neki, nem a természetes kategóriába tartozik az ő tűrőképessége irántam.
- Edzők: Judynak, Melindának, Gyurinak, Gábornak, hogy összeállították az edzéstervet, hogy felkészítettek, hogy segítettek, hogy konzultálhattam velük, hogy a szakértőim voltak. Gyurinak külön, hogy együtt is versenyezhettünk (remélem Gáborral is megadatik még többször is), Gábornak pedig külön, hogy az ötlete segített legyőzni a kalapácsos embert, és a bicaj kerekekért (új dimenziót nyert velük a kerékpározás).
- Csapattársak: Köszönöm, hogy velük edzhettem, hogy a Spuriban készülhettem. Külön köszönöm Tamásnak, Gézának, hogy az én iramomhoz igazodtak, és nekem segítettek.
- A segítőknek (Judy, Eszter, Ildikó, Gábor, Gábor, Béla, Matyi), hogy egész nap ott aszalódtak a purgatóriumi melegben, hogy nekünk segítsenek.
- Család, barátok: Hogy alig alig tudtam velük találkozni, de még emlékeznek rám J
- A SZURKOLÓKNAK.
És végül, de nem utolsósorban, GRATULÁLOK minden célba érkezőnek, és fel a fejjel, HAJRÁ akinek nem sikerült.
A számok nyelvén az ironman:
Úszás: 1:03:58
Kerékpár: 5:54:27
Futás: 5:00:51
Ui.: A célban nem ért véget a megpróbáltatás, jött a ’levezetés’. Ironmanként első éjszakámat, inkább softmanként töltöttem. Szombat éjszaka napszúrástól szenvedve fetrengtem a padlón, vizes törülközővel a fejemen. Az evés is fájt, a puszta fekvés nehezemre esett, a sótabletta annyira kikészítette a nyálkahártyám, hogy olyan volt, mintha az agyamba rágnám a kaját, nem tudtam mikor, milyen mozdulattól, melyik izmom rándul görcsbe. Akkor azt gondoltam, hogy ez nem egészséges (de jó, hogy túl vagyok rajta), de most, hogy pár nap eltelt, a szombat éjszaka is megszépült már, csakúgy mint az egész verseny. Jó szívvel gondolok rá, hogy ez jó mulatság, férfimunka volt. Jöhet a következő kihívás.
