Nem nagyon szoktam szélesebb körnek ilyesmit írni, de Melinda bíztatására én is közzéteszek egy rövid(?) beszámolót. Ugyanabban a szellemben: Akit érdekel olvassa akit nem az ne 🙂 .
A hétvégén én a vasárnapi félmaratonon álltam rajthoz. Minimum célként a tavalyi időm (1:31) megjavítását tűztem ki célul, de az őszi rövidebb versenyek és az edzések alapján éreztem azért, hogy ennél több perccel jobbat kell most tudjak. Nagy kérdés volt számomra, hogy merjek-e 4:00 perces tempóban kezdeni, ami – mivel nagyjából egyenletesre szerettem volna futni – az 1:24-et jelentette volna a célban. Melindával, Gáborral beszélgettünk erről az edzéseken, ők biztattak, hogy vállaljam be simán. Úgyhogy az 1:24 kezdett szépen beégni az agyamba. (Nagyon sokszor megtapasztaltam már, hogy a mentális felkészülésnek egy fontos része ez: Mit éget be az ember a fejébe a verseny előtt… Persze ennek egy épp megugorható célnak kell lennie.). A résztávos edzések alapján nem a tempótól féltem, hanem inkább az állóképesség hiányától. Kellett volna még 2-3 másfél órás futás (mert csak egy volt), hogy igazán magabiztos legyek.
A rajtnál nagy meglepetés és öröm volt, hogy hirtelen Melindát láttam magam mellett, mert valószínű volt, hogy fogunk tudni együtt futni. (Az persze kevésbé volt öröm, hogy mindez Gábor húzódása miatti kényszerű sorrendcsere miatt volt… )
Úgyhogy elkezdtünk szépen futni, az első kili a szokásos kicsit gyorsabb lett, de utána szépen beállt a 4 perc körüli tempó. Illetve akkor én már tudatosan próbáltam pár mp-el 4 perc alatt tartani – ahhoz nem éreztem elég erősnek azért magamat, hogy javulóra fussam, és így a természetes belassulással is számoltam. (Nagyjából ez be is jött, végül a 2. kör kb. 20 mp-cel lett gyengébb, mint az első, ami szerintem OK.)
Az első kör kifejezetten jó volt. Melindával történt rövid információcserékből kiderült, hogy Földingnét kéne nagyjából tartania, akit én is beazonosítottam (olyan 3 kili környékén?) magunk előtt. A távolság nem nőtt, sőt, kezdett csökkenni szép lassan. És pont egybeesett az általam tervezett épp 4 percen belüli tempóval. Úgyhogy szépen klappolt minden – kb. 15 mp-es „tartalékkal” zártam az első kört, Melinda pedig egálba hozta a váltójukat. A váltás után, mikor Gábor nem csapott egy kilin belül hátba, már gondoltam, hogy a biztonsági futást választotta…
A második kör elején kezdtek jönni a 4 percet kívülről súroló kilik. Eddig a terv szerint tehát ez is. A második 7 km a fél-ironman félmaratonjában a „stabilizáció” szakasza, ami után az utolsó hétre jön a verseny igazi része – ezt a középső szakaszt ebben a szellemben futottam itt is. Vittem magammal egy gélt, amit 15-16 körül terveztem bevenni. Hogy kell-e ez vagy sem, arról talán magam sem voltam meggyőződve teljesen, de mivel az edzéseken előtte úgy éreztem, hogy ezzel a tempóval igazából kb. 1 óra 10 percig vagyok hitelesítve, így úgy gondoltam, jót fog tenni (mentálisan legalább is…). Ezt csak később tudtam bevenni, mert a frissítő ugye (így a víz hozzá) később volt, ez nem volt jó. Illetve ekkor jött az a (nekem legalább is) nehezen futható, fáradt lábamnak megterhelő, ritmusból kiejtő füves szakasz. 4:05-ön kívüli kili, kettő is… És nem éreztem magamban nagyon erőt a váltásra, fáradtam no, elég rendesen… Azt mondjuk éreztem, hogy nagyon fejre állni nem fogok, és már elkezdtem kalkulálni, hogy ha belassulok 4:10-re, akkor is behúzom 1:25-re, ami szintén nagyon szép, 6 perc javulás tavalyhoz képest, jó lesz az, blablabla… És hát igen, ugye a teóriám is beigazolódik, hogy a hosszú futások valóban hiányoztak. (Úgyhogy mentálisan „beáraztam magam” ismét…).
És ekkor egyszer csak hátulról távolról meghallom Gábort rám kiabálni, hogy mi van már, szedjem össze magam, már csak 1 kili van hátra! (mindezt a 19-es tábla előtt – röhögtem is magamban, hogy tudok azért számolni… :)) De ez nagyon-nagyon jót tett, robbant az adrenalin rendesen. Lehet persze, hogy a gél is „leért”, de egyértelműen ismét fejben dőlt el, hogy akkor most szépen be kell és be lehet hozni az elvesztett másodperceket. El tudtam kezdeni növelni a tempót. Mondjuk fájt nagyon, kellett szenvedni… Jó volt, hogy voltak mellettem páran, váltós is, illetve az egyik egyéni győzelemre hajtó lány is, küzdöttünk közösen. Gábortól egyébként az betyár jófejség volt, hogy ahelyett, hogy szépen utolérve bíztatott volna és behúzott volna a célba (amire azért elkezdtem bazírozni magamban olyan 18-nál), inkább hátulról, messziről rám dörrent – ezért nagyon hálás vagyok!
Úgyhogy onnantól már egyszerű volt a képlet, meg kell dögleni az utolsó két kilin. A jó egyéni félmaratonnak egyébként nyilván ez is az egyik titka: az utolsó 3-4 kilinek nagyon kell már fájnia. Hát fájt, de így beértem 1:24:07-re, amivel ippeg meglett a 4 perces átlag tempó…
Nagy célom teljesült azzal, h ismét tudok 4 percesekkel futni egész hosszú távon – és ez nagyon mértékben az ősszel Veletek végzett igen minőségi résztávos munkának köszönhető! Külön köszönet ezekért a remek közös edzésekért Melindának és Gábornak!
Elnézést, kicsit hosszú a lett beszámolóm – de hát az a 21 kili sem volt rövid… 🙂
És természetesen nagy gratula a hétvégén célba érkezőknek!
